Golyózáporban a magyar kisebbségek

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Ehhöz az ígérethez kapcsolódott az európai föderalizmus reménysége is: „a határok spiritualizálása”, átszellemítése, amelyet a liberális román külügyminiszter, Nicolae Titulescu (1883– 1941) hirdetett meg hiábavalóan a két világháború között, s ez mintha megvalósulni látszott volna a NATO és az Európai Unió keleti bővítése révén.

Ehelyett egészen más forgatókönyv érvényesült. A már létező föderációk (a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia) fölbomlottak, a valaha domináns nemzetek (orosz, szerb) határon kívül rekedt nemzetrészeivel szemben – Horvátországban, a balti államokban – a legkeményebb diszkriminációt léptették életbe (a szerbeket egyszerűen kikergették a Krajinából, az észtországi oroszok az állampolgári jogok minimumával se rendelkeznek), majd a maradék Szerbiát is széttördelték (leszakadt Montenegró és Koszovó), az egyetlen megmaradt többnemzetiségű struktúra (a NATO–EU-fönnhatóság alatt álló Bosznia) szakadozik. A Jörg Haider tartományi kormányzó által irányított Karintiában (Ausztria) üldözik a szlovéneket. Szlovéniából kiutasították a volt Jugoszlávia más köztársaságaiból származó, szlovén útlevéllel nem rendelkező lakosokat. (Több tízezer embert.) Macedóniában a szláv többség farkasszemet néz a lakosság majd felét kitevő albán „kisebbséggel”, a békét amerikai és más NATO-csapatok tartják fönn.

Az Európai Unió kisebbvédelmi struktúrái tehetetlennek bizonyultak.

Ebben a kontextusban a kelet-közép-európai magyar kisebbségek – számos drámai csata után – a többiekétől kedvezően különböző státuszt vívtak ki maguknak egy időre. Ebben szerepet játszott a kisebbségi magyar politika kezdeti rátermettsége, a kilencvenes években még gazdaságilag sikeresnek tetsző Magyarország tekintélye (amelyet alátámasztott a határrevízióról lemondó alapszerződések sorozatának ügyes kompromisszuma) és Magyarország szomszédainak békevágya. A román, szlovák, szerb, ukrán politikusok a kezdeti rémségek után (Iliescu első elnöksége benne a marosvásárhelyi pogrommal, Mečiar kormányzása, Milošević ámokfutása) belátták egy időre, hogy a fejlődéshez nyugalomra van szükség, s hogy a „magyarkérdés” előtérbe kerülése minden eddiginél veszélyesebb helyzetet teremthet.

Ezt elsősorban Romániában érezte meg a politikai osztály. Lehet, hogy Emil Constantinescu elnöksége egyébként sikertelen volt, és lehet, hogy Adrian Năstase miniszterelnöksége egyébiránt sok jogos kritikát váltott ki (még az erdélyi magyarok körében se volt népszerű), de a magyarság pozíciója kormányzásuk idején számottevően javult, s ezen olyan abszurd (mindenekelőtt szimbolikus és belpolitikai-hatalmi jellegű) magyarországi akciók se rontottak sokat, mint a „magyarigazolvány” és az eleve kudarcra ítélt népszavazási kezdeményezés a kettős állampolgárságnak egyik olyan variánsáról, amely az összes partnereknek (beleértve a bevándorlástól irracionálisan rettegő magyarországi közvéleményt) elfogadhatatlan lett volna akkor is, ha a népszavazás netán a kezdeményezők javára dőlt volna el, amire soha nem volt semmi esély.

A romániai magyarság törekvése arra, hogy (de facto) különállását és regionális befolyását közjogi eszközökkel megerősítse, a román politikai hagyomány, államfölfogás szilárd karaktere miatt – a román politika alapvető fóbiája a viszonylag új (1859) egységes nemzetállam fölbomlása, az ország föderalizálása; ezt a rettegést fölerősítették a délszláv fejlemények – kilátástalan, és ma már csak az erdélyi magyar politikai körök egymás közötti viaskodásában van (pusztán jelképes) szerepe. A romániai magyar politika egyik alapvető dilemmája az, hogy az adott keretben sokkal többet már nem lehet elérni. Óriási – és a pesti sajtóban hónapokig világpolitikai kérdéshez méltóan pertraktált – botrányt váltott ki, hogy a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen a vezetőség nem volt hajlandó kétnyelvű föliratokat kihelyezni, ami már az én diákkorom óta fölháborította és elkeserítette az embert. Most, amikor ez a probléma (legalább részben) megoldódott – megjelentek itt-ott hivatalos kétnyelvű föliratok, táblák – , láthatólag senki nem érez (legalábbis nem mutat) örömöt. Az én szívem pedig mindig megdobban, amikor a határ után a vonat begördül az első állomásra, és az „Oradea” fölirat mellett ki van írva: „Nagyvárad”, majd Élesd, Egeres, Bánffyhunyad… magyarul. (De hát a magyar politikai etikett azt követeli, hogy semminek se örüljünk, ami „a határokon túl rekedt, elszakadt nemzetrészeink, magyar véreink” körében történik, akkor se, ha a kedvező eredmények a kisebbségi magyar politizálás, a szívós alku és nyomásgyakorlás vívmányai. Mintha hazafiatlanság volna elismerni, hogy néhol a magyar közösségekbe is szorult némi tehetség és ötlet, s az életük nemcsak halálhörgés, siralom.)

Az erdélyi magyarság problémái elsősorban nem közjogi, hanem gazdasági, mobilitási, demográfiai (népességfogyás, spontán asszimiláció) és kulturális természetűek, ezekre pedig a romániai magyar kisebbségi politizálás nem lelt válaszokat – nem is könnyű! –, a jövőt illető, fölöttébb indokolt és méltányolható aggodalmakra az ottani értelmiség egy része intenzív wassalbertezéssel, árpádsávozással, turulozással és kopjafázással felel, ami bájos, de aligha célravezető.

Ámde a többi magyar kisebbség az utódállamokban egészen másfajta gondokkal küzd.

Szlovákiában, Ukrajnában, Szerbiában nem a kompromisszum kimerülése, további kiaknázásának kérdésessé válása a fő probléma, mint Erdélyben, hanem a nemzetállami-többségi sovinizmus félelmetes fölerősödése és (ismét) hivatalos állampolitikává válása.

Szlovákia persze itt a legföltűnőbb példa. A Fico–Slota–Mečiar (szociálnacionalista) koalíció a legelvadultabb és legkezdetlegesebb magyarellenes, koncepciójában maximum járási színvonalú rohamba kezdett. Őszintén meg kell mondanom, nem hittem volna, hogy a rendszerváltás után csaknem húsz esztendővel valamely kelet-közép-európai EU-tagállam kormánya arra a legrosszabb Ceauşescu-korszakra emlékeztető lépésre ragadtatja magát, hogy a nemzetiségi iskolák tankönyveiben a helységneveket csak az „államnyelven” (az „államnyelv” hipotézisét nemzetközi és európai szintű, Szlovákiában is becikkelyezett közjogi dokumentumok tiltják) tüntetik föl. Ez a magyarok szimbolikus megalázása, amelyet a Ceauşescu-garnitúrának is csak a saját apparátusával folytatott hosszú földalatti küzdelmei után sikerült a hetvenes évek legvégére elérnie. (A botrányos tankönyvet most a felvidéki magyar iskolák visszaküldik Ján Mikolaj szlovák oktatási miniszternek, aki a kormányban a Slota-párt, az SNS képviselője. Ez igen szép és méltóságteljes politikai gesztus, amellyel kapcsolatban szolidaritásunkat nyilvánítjuk.) Ezt most követi a szlovákiai magyar univerzitás, a Selye János Egyetem visszaminősítése főiskolává, s ha Göncz Kinga magyar külügyminiszter jól tudja (némelyek szerint nem biztos, hogy jól tudja, vö. Kis Tibor: Mumusok, Népszabadság, 2008. október 8.), Szlovákiában az európai uniós pénzek iskolai elosztásánál is diszkrimináció érvényesül a magyarok hátrányára.

Amit az „anyaországi” kommentátorok, hírmagyarázók nem érzékelhetnek pontosan (megfelelő személyes tapasztalatok híján), az a fékevesztett, gyalázatos magyarellenes kormánypropaganda pszichológiai hatása a kisebbségi népre. Amikor hivatalos forrásból záporoznak a szitkok, mocskolódások, paranoid rágalmak a magyarságra, Magyarországra, a magyarokra – ezekben, mint köztudomású, élen jár a Szlovákia nemzetközi jó hírét alaposan bepiszkoló, ostoba, iszákos, provinciális, fasisztoid politikus, Ján Slota (képviselő, pártelnök, SNS) –, akkor a többségi elven működő demokráciában magára hagyott kisebbség, amelytől elvárják, hogy minden megaláztatást lenyeljen, legalább annyira fenyegetve érzi magát, mintha konkrét korlátozó intézkedések sújtanának le rá. Amikor Vladimír Mečiar (volt miniszterelnök, képviselő, ĽS-HZDS) kijelenti, hogy a néhai Antall József (egykori magyar miniszterelnök, MDF) visszakövetelte tőle a Csallóközt (merő képtelenség), amikor Robert Fico (miniszterelnök, Smer-SD) magyarországi kollégáját, Gyurcsány Ferencet (miniszterelnök, MSZP) gyalázza – Ján Slota (SNS) pedig minősíthetetlen, alpári, férfiatlan és lovagiatlan hangnemben sérteget egy hölgyet (Göncz Kinga magyar külügyminisztert) –, akkor függetlenül attól, mit gondol a szlovákiai magyar Antallról, Gyurcsányról, Göncz Kingáról, lincs- és pogromhangulat alakul ki. Azt, hogy ez nem tréfa, világosan mutatja a szegény Malina Hedvig rémséges esete. (Valamennyiünk szerencséje, hogy Malina Hedvig, az ártatlan áldozat helyreállította az „emberi jogok” ügyének becsületét, amikor ez Európa-szerte, s különösen Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is, gúny tárgya.)

Teljesen közömbös, hogy a magyar politika képviselői (Csáky Pál képviselőtől, aki a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke, Szili Katalin magyarországi parlamenti elnökig, MSZP) milyen hibákat követtek el a területi autonómia vagy a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma ügyében (vö. Hegedűs Dániel: A Nagymagyar Játszótér és következményei, Élet és Irodalom, 2008. október 3.), a szlovák sovinizmus offenzívája a szlovákiai magyarokat sújtja, akik minderről az égvilágon semmit nem tehetnek. Róluk van szó, őket kell megvédenünk.

Azoknak a szlovákiai, szlovák demokratikus értelmiségieknek, újságoknak, politikusoknak, médiaszemélyiségeknek kell sorompóba lépniük, akiknek Robert Fico hatalmas népszerűsége – és az ultranacionalista hangulat – ellenére van elegendő civil kurázsijuk ahhoz (a pozsonyi Sme egyébként már bebizonyította: van civil kurázsi Szlovákiában), hogy ennek a megfélemlítő rohamnak véget vessenek végre-valahára. Ez valódi szenvedést okoz Szlovákiában, annak a népnek a körében, amely a hírhedt Beneš-dekrétumok (kitelepítés, „lakosságcsere”) megújítása, érvényben tartása miatt (is) egzisztenciális szorongással küszködik.

De nehogy azt higgyük egy pillanatig, hogy mi itt Magyarországon sokkal különbek vagyunk. Nemcsak azért, mert a magyarországi Jobbik (parlamenten kívüli fasiszta párt) és rohamosztaga, a Magyar Gárda uszító performanszai során komikus módon épp olyan kettős kereszteket állít föl mindenfelé, mint pár száz méterrel odább Ján Slota, hanem azért is, mert a hazai szlovák nemzeti kisebbség elleni diszkriminatív akciót a legteljesebb értetelenség és lekicsinylő dezinformáció fogadta, Sólyom László akadémikus, a Magyar Köztársaság elnöke (független) pedig egyszerűen letagadta. A saját tiltakozásom (vö. T. G. M.: Pilisszentkereszt, Népszava, 2008. május 24.) közönybe fulladt.

Az Egyesült Államok, a NATO és az EU rosszhiszemű, könynyelmű, tudatlan és buta oroszellenes politikai fordulata – amelynek fő magyarországi élharcosa Orbán Viktor országgyűlési képviselő, neokonzervatív politikus (Fidesz-KDNP) – annyira fölbátorította az ukrán nacionalizmust, hogy a zűrzavarba süllyedt ukrajnai kormányzat megpróbálja egyszerűen betiltani a nemzetiségi oktatást és nyilvános nyelvhasználatot, s az ungvári egyetem magyar oktatási nyelvű kara veszélybe került. Mindez elsősorban persze az ukrajnai oroszok ellen irányul, illetve provokáció Oroszországgal szemben (ha a balti államokban lehet üldözni az oroszokat, miért ne lehetne Ukrajnában is?). Ezt a polgári demokrácia nemzetközi exportjával foglalkozó NATO avval jutalmazza, hogy napirendre tűzte Ukrajna (és Grúzia) NATO-tagságát. Az elfeledett kárpátaljai magyarok sorsával pedig a fene se törődik.

A szerbiai Vajdaságban a tartományi hatóságok a felére csökkentették a helyi állami televízió és rádió bizonyos magyar nyelvű műsorainak a sugárzási idejét. Korunkban a nemzeti (és más) közösségek kollektív önmegjelenítésének és önfölismerésének a terepe a médiában található. Összezsugorodott műsoridők az illető közösség összezsugorodott nyilvános létét szimbolizálják. Ezek nem ártatlan intézkedések.

A világpolitikai kontextus pedig aggasztó. Nyugat-Európa néhány legfontosabb államában idegengyűlölő, kirekesztő, elsősorban arabellenes, antimuzulmán kormányok vannak hatalmon, EU-állampolgár cigányoktól vesznek illegálisan ujjlenyomatot (tisztán etnikai, azaz rasszista alapon), a gazdag északolaszok nem hajlandók adóikból finanszírozni a szegény Dél (Mezzogiorno) infrastrukturális fejlesztéseit, a gazdag flamandok a szegény vallonoktól vonnák meg az adóikból származó költségvetési juttatásokat Belgiumban, hasonló törekvések színezik a (jómódú) katalán autonómia kiterjesztésére tett kísérleteket Spanyolországban, a „gazdasági nacionalizmus” (vagyis a meztelen önzés) szakítja szét (udvariasabban: „föderalizálja”) a nemzetállamokat. A fokozódó gazdasági világválság mindezt még túl fogja hajtani az elképzelhető legrosszabb irányban.

A kelet-közép-európai magyar kisebbségek védelme egyre nehezebb. Az európai demokratáknak, humanistáknak egyre hangosabban süvöltő viharban kell helytállniuk.

Íme, a föladat. Íme, a kötelesség.

(A szerző az MTA Filozófiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, a Közép-Európai Egyetem vendégtanára.)