„Gerenda rágja a szút”, avagy életet az élettelenbe...

Már a cím is a játékra, annak kiszámíthatatlanságára utal. Z. Németh István Rulett c. verseskötete Lélegzet c. előző gyűjteményének szinte ellenpólusaként hat. Most nem annyira a homályos, misztikus, romantikus, érzelemdús, esetleg érzelgős témák izgatják a szerzőt, bár esetében mindig jelen lesz a szépkeresés. A zárt formák is azt a témafeldolgozási stratégiát látszanak megerősíteni, amely ragaszkodik a pozitív esztétikai értékekhez, s nem engedi eluralkodni a groteszket, az iróniát, a cinizmust, csupán cseppenként, csipetenként adagolt fűszer gyanánt kezeli.

Rándulások, Rendelések, Rendülések, Rondulások — négy ciklus. Aligha akad tájainkon költő (talán Bettes Istvánt és Zs. Nagy Lajost kivéve), aki annyira átengedné magát a szójátékok veszélyes és szédületes táncának. Mindenesetre a nyelvi humor és játék meghatározó momentuma a Rulettnek. Lírája helyzetleíró. Azt a kiábrándító „röhej-rendet” vizsgálja, reagál rá az egyén perspektívájából, amelyet mindannyian megélünk. Nem aktuálpolitikai vagy pragmatikus társadalmi megoldásokat keres, csupán közérzetének alakulását közli. „Magántébolyda” a „boncderbyn”, ahol „fehér porrá leszel végül”. A tehetetlenség leírása ez, a napi önáltatásé, hogy tehetünk valamit a dolgok ellen, holott „nincs mire várni”, hiszen „pörög egy elveszett univerzum / fekete-vörös rulett-vidéken”. Ráadásul a címadó versben! Az idézetek sorát addig folytathatnám, míg ide nem másolnám az egész kötetet…

Z. Németh igyekszik kiírni magából a kiábrándultságot. Megkockáztatom: a haláltól való félelmet. S egy még nagyobb félelmet: nehogy már életünkben halottként vegetáljunk. Nehogy befolyásunk a világra még jobban csökkenjen! A többes szám nem tévedés. Szerzőnk nem önmagát sajnálja, ellenkezőleg, a világról, az emberről általában fest pillanatképeket. Önnön sorsának alakulását nem elefántcsonttoronyból szemléli, nem a bezárkózást választja mint könnyebbik megoldást, hanem egy passzív, leíró, valahol a felszín alatt azonban mégis lázadó pozíciót foglal el. S itt fedezhető fel a kapcsolat előző, szintén mélyen személyes, de nem egoista szemléletet tükröző kötetével. Visszatérve az „ellopott közérzethez”: a képek, melyek megalkotásához a szerzőnek sokszor egy-egy összetett szó vagy szókapcsolat is elegendő — nem a mondatok hercege ő ebben a kötetben, hanem a szavaké! —, többnyire élettelen statikus ábrák. Az éltető mozgás hiánya csak megerősíti az olvasóban a kilátástalanság érzetét. Ha mégis mozdul valami, akkor „csontfigurák”, élettelen tárgyak vagy elvont fogalmak, melyekkel általában nehezen társítható a mozgás, az önálló akarat, az élet. Z. Németh ügyesen alkalmazza a kifordult logikát alátámasztó megszemélyesítéseket: életet lehel az élettelenbe („gerenda rágja a szút”). Ha már az élő nem képes cselekedni.

A második ciklus ugyan kifejezetten a szöveggel foglalkozik, mégsem elméleti problémákat fejteget. Tetszik, nem tetszik, a költő kimenekül saját bőréből, de mi látjuk, nem rejtőzhet el, nem bújhat el gondolataiban, sem leírt szavai mögé. Mert a szöveg ő maga. Amit a sorok éreznek, azt a költő érzi. Amit a papíron mondanak, azt a költő mondja. Még akkor is, ha a szöveg védekezik is a költővel való azonosulás ellen. Nem kap esélyt. Ő sem! A költő viszont hajlamos a romantikára: egyetlen kiútként, egyetlen pozitívumként a szerelmet fogja fel. Fáradtan, álmosan, hitetlenül, de reménykedve.

Nagyon fekete ez a kötet. A nyelvtehetség és az ötletes, humoros és csöppet sem erőltetett, el nem túlzott szójátékok dacára is fekete. A Lélegzetnél is feketébb. Talán, mert az felvállalta a gyászos színt, a Rulett viszont nem akarja elhinni és elviselni e helyzetet. S bár kitörésről szó sincs, ha egy költőt versírásra, s olykor torz mosolyra, könnyes, dühös röhögésre sarkall az elégedetlenség, akkor tán mégsem olyan elveszett ez a bolygó, mint apró golyócska a galaxis rulettasztalán.

Ardamica Zorán