„Éhség”

a kútgém szundikál,

egy borzas komondor biceg,

és tétován megáll.

A csöndre lassan ráborul

a barna éjszaka,

s a kelő holdra vicsorog

az éhező kutya.”

Nem tudom miért, de a most nyolcnvanesztendős Dénes György nmennyiségileg roppant (?) versterméséből ez a régi-régi vers maradt meg mindmáig az emlékezetemben, már-már a klasszikusok, mi több, a népdalokká nemesült műdalok mintájára. Ha az emlékezetem nem csal, én magam az 1966-ban megjelent Szélkiáltó című antológiában találkoztam vele először, mégpedig Párizsban, minthogy oda küldték utánam, ha jól gondolom, Tőzsér vagy az összeállító Koncsol. Azért emlékszem erre ilyen pontosan, mert dokumentum — egy Tőzsérnek küldött, s most, A riporttól a mítoszig című kötetemben publikált levél — bizonyítja, akkori hiperavantgárd hangulatomban mennyire felháborított az antológia átlag színvonala. A Koncsol-szerkesztette Szélkiáltó első verse, a legnagyobbnak kikiáltott Bábi tollából ezt a címet viselte: A párt felé. Nos, elképzelhető, milyen hangulatban olvastam mindezt Párizsban, beleértve persze Dénes verseit is („Kapanyél, kapanyél, / megfizettél magadér’”). Ám amiért mindezt fölemlegetem épp ez ünnepi pillanatban, Dénes György nyolcvanadik születésnapja ürügyén, az a következő: a Tőzsérnek írt levél bizonyítja, hogy még ebben a mindent a szemétdombra kívánó hangulatomban is találtam néhány verset, melyeknek megbocsátottam, mi több, melyeket kitűnőnek minősítettem. S ezek között ott volt az akkor még általában sematikusnak elkönyvelt Dénes verse is, az Éhség.

„Ott csüng a hold a fák fölött:

a mennyei falat,

ott lóg az égi füstölőn

a szalonnadarab.”

A cseh/szlovákiai magyar irodalom harmadvirágzásnak nevezett korszaka Dénes György 1952-ben kiadott Magra vár a föld című verseskötetével indult. Jelent meg már előbb is egy-két könyv Egritől, Szabó Bélától, ám azok a múltból itt maradt rekvizitumok voltak (Sovánka, Fény a faluban, Az első ajándék), az „új nemzedék” Dénes kötetével indult. Nagy árat fizetett ezért jubilánsunk, hisz el lehet képzelni, milyen versek jelenhettek meg 1952-ben, a sematizmus legvadabb idején, nálunk. S hiába, hogy már a második Dénes-kötet (Kék hegyek alatt) s főleg a továbbiak hangot váltottak, Dénesen sokáig rajta maradt s talán máig is rajta van (?) a sematizmus pecsétje. Pedig hol vagyunk már attól! Lehet, hogy az Éhség okozta, lehet, hogy az 1970-ben kiadott, de még a hatvannyolcas hangulatban összeállított s ugyancsak a jó szemű Koncsol által szerkesztett első Dénes-válogatás, Az idő börtönében, de költőnk renoméja hirtelen megemelkedett, s nem csak a hagyományos poétika hívei, de még a magamfajta neoavantgárdisták szemében is. Igaz, s erre is dokumentumom van, egy későbbi előadásom irodalmunkról, melyben azt írom: Dénes annak ellenére, hogy Az idő börtönében rehabilitálta őt, mindent megtesz azért, hogy saját maga alatt vágja a fát, minthogy a közepes és a jó versek mellé tucatszám gyártja a saját színvonala alattiakat, gyerekversnek minősített közhelyeket, s igyekszik elfeledtetni az egyszer már elért színvonalat, az Éhséghez, Az idő börtönében című kötethez hasonló értékeket.

Nos, elmúlott ismét néhány évtized, s jubilánsunk újra megjelentetett egy válogatást, a harmadikat (a második a Csehszlovákiai magyar írók sorozatában jelent meg Hajnaltól alkonyig címmel 1983-ban), a Hattyúk éji dalát. Újra alkalmat ad hát arra, hogy szembenézzünk az életművével, akár a válogatás, akár a jubileum vagy mindkettő ürügyén. A szembenézést azonban sajnos sok minden más mellett alaposan megnehezíti az újabb válogatás szerkezete. Ellentétben az előbbi gyűjteményekkel ugyanis semmiféle útbaigazítást (elő- vagy utószót, dátumokat, fülszöveget) nem kapunk a versek keletkezési idejét illetően, így csak találgathatjuk, hová is helyezzük a bőven sorjázó opusokat az ugyancsak kanyargós időben, hisz az 1952-től 2002-ig eltelt fél évszázad alatt alaposan keringőzött velünk az idő kereke, s el tudom képzelni, hogy a nyolcvanéves Dénes talált az 1952 előtt írott, ám akkor megmutatni sem mert versei között is olyanokat, amelyeket máig büszkébben vállalhat, mint a Magra vár a föld nagy részét. Nagy baj, mert a mai fiatalok, a jövendő irodalomtörténészei szívesen felejtik el az elődeiket, így egy szűkebb, de alaposabban körüljárt életmű nagyobb eséllyel indulhatna a huszonegyedik századnak, mint egy ellenkező előjelű. A nyolcvanesztendős Dénes Györgyöt mindenesetre a legjobb színvonala alapján ítélheti majd meg a jövő. Az olyan versek alapján, mint az Éhség:

„A kutya szája csupa hab,

a szeme csupa vér,

az őskín, az éhség kínja

csihol tüzet szívén.

Meglepi kongó horpaszát

a jeges reszketés,

s a néma holdra felüvölt

a kétségbeesés.”

Cselényi László