Az olvasás magánmisztériuma

Azelső kép, amely az olvasással kapcsolatban eszembe jut, egy kisfiú alakja (talán a gyermek Dionüszosz) a pompeji Misztériumok villájának falfestményéről, aki a kezében tartott tekercs írását betűzi. S a másik, nyomban utána, Botticelli híres festménye, a Magnificat Madonna: a lesütött szemű nőalak kezét az angyalok által tartott könyvre helyezi kecsesen. Mindkettő valamiféle misztikus erőt tulajdonít az olvasásnak, olyasmit, amely meg is rémít kissé (a gyermek Dionüszosz arca is ijedt, hiszen sosem hallott titkokat tudat a beavatottakkal), de egyben valamiféle magasztos nyugalommal is eltölt, akár a Madonna ölében ülő kis Jézust, aki ugyan a könyvre rá se pillant, de kezével — szinte figyelmeztetőül — a kiemelt „Magnificat” szóra mutat.

A könyvnek ez az alteritásbeli értékpozíciója, persze, mára teljesen devalválódott: a könyv használati cikké, hétköznapi tárggyá vált. Az írásnak sem kell feltétlenül fenségesnek lennie, lehet kimondottan alantas is, mint mondjuk egy trágár római falfirka — de ugyanaz a szöveg egy elegáns, bilingvis kötetben, szakszerű elő- és utószóval nyomban, hogy úgy mondjam, magasabb létszférába kerül. Nyilván nem valami lelki táplálék lebeg a szemünk előtt mondjuk szakácskönyvek olvasásakor, mégsem meglepő, hogy a megfelelő polcra besorolva és megfelelő olvasóra találva pl. Apicius vagy Polcz Alaine könyve is lehet kultúrtörténeti kuriózum vagy etikai kézikönyv.

A minap az Odüsszeia egyik részletét hallottam két modern rapszódosz (jelenleg a bécsi egyetem professzorai) előadásában, rekonstruált korabeli hangszeren kísérve. A homéroszi eposzok zenéje nem utólagosan a szövegekhez kapcsolt dallam, hanem lényegi kategória, a mai befogadó számára Homérosz művei mégis főként tárgyiasult formájukban léteznek, a könyvbe zárt puszta szöveg létmódját öltve magukra. Borges egyik egyetemi előadásában az olvasást az alma ízlelésével hozta összefüggésbe: ahogy az almában magában még nincs benne az íz, úgy a könyv sem irodalom a maga lényegét tekintve. S ahogy az alma ízét is csak akkor érezhetjük, ha beleharapunk, úgy a könyvet is csak mi magunk keltjük életre, a befogadás révén.

A folyamat többlépcsős, s közben egyik olvasmányélményünkre „ráolvassuk” a másikat: ahogy Ransmayr regénye „felülírja” Ovidius Metamorphosesét, úgy az olvasó is állandóan „felülolvassa” korábbi olvasmányait, s azokból gyakran csak annyi marad, mint a horzskővel jó alaposan lecsiszolt papirusz szövegéből. A megmaradt halvány nyomok azonban makacsak, több „rájuk olvasott” réteg alól is előtolakodnak, befészkelik magukat az újonnan jöttek közé. Mindez együtt, valahogy így szétválaszthatatlanul összekeveredve válik bizonyos értelemben misztikussá, hiszen mindenki csak a saját olvasmányegyvelegébe van beavatva.

Polgár Anikó