Áttételek

vagy ott szövi a nyelv hálóját még álmaimban is, egy veszélyes vendég,

egy parazita vírus, és nem a család tagja? Hogyan teheti föl az ember ezt

a kérdést, mikor azon szavakkal kell megkérdezni, melyeket a mormogó

hang bocsájt rendelkezésünkre? Nem ez a hang szól itt és most?”

(J. Hillis Miller)

A Paraziták a NAP Kiadó Kaleidoszkóp Könyvek sorozatának ötödik darabja, a sorozaton belül H. Nagy Péter második kötete (az első Féregjáratok címmel 2005-ben jelent meg) összességében pedig a szerző hetedik önálló kötete. A kötet hátlapján olvasható szerzői önmeghatározás: „vándorirodalmár”, „megbízási díjakból élő szabadúszó, specialista, az egyedi feladatok guruja” változtatás nélkül került át a Féregjáratok hátlapjáról. E szokatlan és talán meglepő öndefiniálás elgondolkodtató hátterére most nem térek ki, kiválóan elvégezte ennek elemzését a Féregjáratok recenzense L. Varga Péter (lásd: Vándorlások kora. Alföld, 2006/3, 106—112.) Itt csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az a tény, hogy a Paraziták hátlapján változatlanul jelenhetett meg ez az önpozicionálás, arra (is) utal, hogy az eltelt egy esztendőben ebben a vonatkozásban (sem) történt nagy változás a felsőoktatási intézmények működési apparátusában.

H. Nagy Péter legújabb kötetében zömében még nem publikált kritikáit, könyvismertetéseit teszi közzé. A szerző munkásságát figyelemmel követőknek feltűnhet, hogy néhány, korábbi kötetében már megjelent írás is újra beválogatásra került, pl. A filológia esélyei (Kalligráfia és szignifikáció, 1997), A dialogikus poétika nyomá(ba)n (Redundanciák retorikája, 1998), Kánon (és) tankönyv az ezredforduló nyitányán (Kánonok interakciója, 1999). Ezt a szerkesztői döntést az indokolhatja, hogy a kötetben szereplő írások tárgya kivétel nélkül szekunder szöveg. Az egymás mellett szereplő húsz kritika, recenzió átfogó képet nyújt a szerző évtizedes kritikusi tevékenységéről. A Paraziták cím is érthetőbbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy az elemzett vagy recenzált tanulmánykötetek, monográfiák maguk is az „élősködő” műfajokhoz tartoznak. Az „elvakult” irodalmárnak a parazitizmusról elsősorban J. Hillis Miller A kritikus mint házigazda című tanulmánya jut eszébe, melyben megállapítja, hogy a parazitizmus nemcsak öl, hanem életben is tart. H. Nagy Péter is hivatkozik könyve Élőszójában erre a — dekonstruktív elemzések élősködő jellegét elhárító — fontos szövegre és hozzáfűzi: „Fontos itt megerősítenünk, kiemelnünk és továbbfuttatnunk a mellérendelés retorikáját: az élősködő, kritikai szöveg nem megsemmisíti tárgyát, hanem — valamilyen körülmények között — fenntartja a róla való beszédet, mozgásban tartja annak értelmezési lehetőségeit.” Bár meg kell jegyezni, hogy a parazitizmus negatív képzeteit — az élősködő elpusztítja a gazdatestet, a kritikai szöveg megsemmisíti tárgyát — a szerző, az irodalmi diskurzusban talán szokatlan módon, az élővilágból hozott példával, a horgászhal esetének magyarázatával próbálja meg eloszlatni. Geoffrey H. Hartman, akit a szakirodalom egy része J. Hillis Millerrel együtt az amerikai dekonstruktőrök „bandájába” sorol, szintén megkérdőjelezi az „elsődleges” és „másodlagos” szövegek közti hierarchiát, bár ő máshonnan közelít: „Azt állítom tehát — elég szájbarágósan és egy jelentős dolgot a formális hatásaira redukálva —, hogy az irodalmi kommentár átléphet a (határ)vonalon és éppoly komoly erőfeszítést igényelhet, mint az irodalom: kiszámíthatatlan és képlékeny műfaj, amelyet nem lehet a priori alárendelni a referenciális vagy kommentárfunkciónak. A másról való beszélés bizonyára továbbra is a meghatározó jellemzők egyike marad, hisz nemigen volna értelme „kritikaként” jellemezni egy esszét, amely valami módon nem egy létező könyvet vagy más művet szemrevételez. De a kritika perspektivális ereje, az a képessége, hogy új kontextust teremtsen, olyan mértékű, hogy nem engedi a kritikai esszét pusztán valami más járulékának tekinteni.”

A kötetben „régebben” (1996, 1997) és „újabban” (2003—2005) publikált szövegek váltják egymást. Az így strukturált, egymás mellé kerülő könyvismertetések, kritikák közti kapcsolódási pontok olyan összefüggésrendszert teremtenek, melynek folytán a szövegek dialógusba lépnek egymással. Különösen érvényes ez a megállapítás a monográfiákról (Brassai Zoltán: Gárdonyi Géza, Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre, Farkas Zsolt: Kukorelly Endre, Bohár András: Cselényi László, Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter, Vajda Barnabás: Sigmund Freud...) szóló blokk esetében: a monográfia-írás dilemmái közül például a biográfiai keret fenntarthatatlansága és a tárgy poétikai megfontolásokat nélkülöző túlértékelése (Brassai), a szöveg beszélőjének modalitása, az értekező nyelv és a kanonizálás lehetőségének összefüggése (Farkas).

H. Nagy Péter írásait széles körű tájékozódás, elméleti megalapozottság és felkészültség jellemzi. Sok esetben példaértékű az a szigor, következetesség és nyitottság, mellyel párbeszédet folytat és nyomon követi az elemzett könyvek előfeltevés-rendszerét, argumentációját, értekéző nyelvét, az önreflexióra, -korrekcióra való hajlamot. A konstruktív kritika olyan válfaja ez, mely minden szerzőt továbbgondolásra ösztönöz, párbeszédre invitál, nem lezár, hanem új horizonto(ka)t nyit meg, illetve fel. Biztos vagyok benne, hogy az a szerző, aki magát a tárgyat komolyan veszi, szívesen olvasna kötetéről H. Nagy-kritikát.

Sánta Szilárd