Adósságtörlesztés – önmagunkkal szemben

MIKLÓSI PÉTER

Erre a beszélgetésre nem úgy indultam, hogy riportalanyomtól életút-összegzést kérjek, hogy több irányú tevékenységét számba véve afféle műhelyvallomást csikarjak ki belőle. Kizárólag emberi arcát kerestem – emberközelből. Életrajzi lexikonok adatai szerint szociológus, politológus és doktorálni is a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán doktorált. Pályafutása során dolgozott társadalomtudományi kutatóintézetekben, a nyolcvanas években a pozsonyi Kormányhivatal kisebbségi ügyekben illetékes osztályának főelőadója, a rendszerváltást követően a parlament magyar alelnökének szaktanácsadója, majd ’92-től három évig a Csemadok főtitkára volt. Más-más irányú tevékenységének szakmai vektorai életének maradandó örökségében találkoznak: egyik elindítója, megteremtője és igazgatóként ma is fáradhatatlan munkása annak a szellemi realitásnak, felföldi magyarokként önmagunkkal szembeni adósságtörlesztésnek, ami a Bibliotheca Hungaricában összpontosul. Végh László ezúttal tőle szokatlan engedékenységgel ment bele a kérdezz-felelek „játékba”.

A Madách Kiadó egykori Új Mindenes Gyűjtemény nevű sorozatának 1989-ben megjelent kötetében került terítékre ama szándék, hogy a hazai magyar tudományos kutatások intézményi keretet kapjanak. Jó két évtized távlatából miként felel meg ennek az elvárásnak a Bibliotheca Hungarica?

Az a tervezet, amelyen már évek óta dolgoztunk, valóban akkor látott napvilágot, és több eleme a ’89 után nyílt lehetőségek révén napjainkra működő valóság. A hetvenes-nyolcvanas években, célkitűzésként, az 1931-ben létesült Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, az úgynevezett Masaryk Akadémia emléke lebegett előttünk, amelynek könyvtára nem volt ugyan, de intézményes hátteret biztosított a társadalomtudományi kutatásoknak. Ennek kívánt folytatója lenni az új szlovákiai magyar értelmiségnek az Új Mindenes Gyűjtemény körül csoportosuló köre; és ez a szándék itt a Fórum Kisebbségkutató Intézetben sok tekintetben végül is megvalósult. Ami pedig magát a Bibliotheca Hungaricát illeti, annak alapjait egy, a sajtóban hasonlóképpen ’89 őszén közzétett felhívás vetette meg, s ennek nyomán kezdett gyűlni-gyarapodni a (cseh)szlovákiai magyar könyvek, dokumentumok, egyéni hagyatékok napjainkra tekintélyesre növekedett kollekciója. Visszatérve tehát a kérdés lényegére: a Bibliotheca Hungarica ma már komoly gyűjteménnyel bíró, bő levéltári és adattári résszel kiegészült, az interneten is megjelenő kutatókönyvtár.

Az önök alapítványa a kezdetek időszakában mennyiben tudott együttműködni a hasonló formában tevékenykedő Mercurius Csoporttal, a Márai, a Civitas, az Illyés és a többi alapítványi szervezettel?

A kölcsönösség eszközeivel. Hiszen a személyes ismeretségek, szakmai kapcsolódások révén már korábban is létezett közöttünk az egymás munkáját kiegészítő kooperáció.

A somorjai Fórum és annak önálló részlege: a Bibliotheca Hungarica közintézmény, szolgáltató intézmény vagy kőintézmény?

Szerintem a legfontosabb, hogy háttérintézmény, bár bajos dolog a különböző megközelítések közötti hangsúlyokról beszélni. A fontos, hogy intézményként működik, így funkcióját tekintve valamennyi felsorolt szempontból teljesíti feladatát. De persze így is csupán egy szerény szeletét öleli föl és szervezi a szlovákiai magyar tudományosság társadalomtudományi területének. Viszont az érem másik oldalát tekintve ez sem kevés, ha tudatosítjuk, hogy ez a munka egy olyan magánintézményben zajlik, amelyet a szlovákiai magyarság – évtizedek adósságát törlesztve – önerőből hozott létre!

Ebben az intézményi formában nyilván könnyebben őrzi a függetlenségét is, noha félő, hogy az utóbbi időben bizony szegény lehet az eklézsia...

Mostanában tényleg csökkentek, sőt kiapadtak az indulás időszakában kapott pályázati támogatások, beleértve a magyarországi forrásokat is. Pedig mind a Fórum Kisebbségkutató Intézet egésze, mind például a Bibliotheca Hungarica régen bebizonyította létjogosultságát. Hogy szükség van rá, keresik és állandó érdeklődés van iránta. És ha hozzáfűzöm, hogy a szlovák kormánynál aktuálisan megpályázott anyagi források – a kisebbségi kultúrák finanszírozása törvényes jogi kereteinek híján – nemhogy esetlegesek, hanem inkább elapadoznak, semmint csordogálnának, akkor nem kunszt észrevenni, hogy a jelenlegi helyzetünk aligha rózsás.

Ön, aki egykori főelőadóként a kormányzati, szaktanácsadóként a parlamenti munka belső folyamatait egyaránt ismeri, miként vélekedik: az MKP az 1998 és 2006 közötti kormányzati ciklusokban, kormánypártként, mindent megtett a kisebbségek kultúrája s erre épülően a tudományosság fejlődése törvényben rögzített anyagi bázisának megteremtésében?

Azt kell mondanom, hogy nem. Az a nyolc esztendő sokkal eredményesebb lehetett volna, ha felső szintű képviselőink megérzik, megértik akkori pozícióik politikai súlyát és fontosságát. Ha az akkori jelen mellett, kormányzati szinten, a jövő megalapozására is gondoltak volna – elsősorban a kisebbségi, közösségi lét jogi garanciáinak megteremtésével. Például a kisebbségek kultúrája átlátható és törvényben garantált finanszírozását biztosító jogi norma örökös halogatása helyett mégiscsak keresztülverekedték volna azt, akár néhány apróbb részsiker rovására. Ennek a mulasztásnak 2006 óta most isszuk másodszor a levét. Ám hogy ne érje szó a ház elejét: miután Somorja városától jelképesen 1 koronáért megkaptuk az így székhelyünkké lett épületet, annak felújítására, bővítésére akkoriban két ízben kormányzati támogatást is nyertünk. Bár az épület-átalakítás eredeti terveit így is csak egy jelentős magánadománynak köszönhetően tudtuk megvalósítani.

A politika mulasztásai helyett beszéljünk inkább a jelenről! Mondjuk a somorjai intézet és a komáromi egyetem együttműködéséről.

Ez tényleg rokonszenvesebb téma. Például nem titok, hogy a munkatársaink fele a Selye János Egyetemen is dolgozik, tanít; a hallgatók pedig szép számban látogatják különböző diákköri kutatásaikat, szakmai dolgozataikat segítő búvárkodásaik közben a Fórum Intézetet. Gondolom, nem túlzás azt mondani: az egyetem tudományos tevékenységét segítő háttérintézmények egyike vagyunk.

Ön milyennek ítéli a Fórum Kisebbségkutató Intézet és persze különösképpen a Bibliotheca Hungarica szakmai tekintélyét?

Ezt megítélni aligha az én tisztem. Ténynek tény viszont, hogy megfelelőképpen jó kapcsolataink vannak például a Magyar Tudományos Akadémiával. Mind személyesen, mind intézeti síkon. Ezzel szemben jóval nehezebben sikerül beépülnünk a szlovák tudományosságba, habár nemcsak tudnak rólunk, hanem több tekintetben számon is tartanak. Akik szlovákokként a kisebbségi kérdésekkel foglalkoznak Szlovákiában, ők különösen rendszeres látogatóink. A szlovákiai magyarok pedig, természetesen, otthonosan mozognak intézetünkben.

Nemzetközi kutatói programokban szintén részt vesznek?

Igen. Magyarországi partnereinkkel most például a határmenti szociográfiai munkák közös számbavétele és elemzése van folyamatban. A győri könyvtárral a Csallóköz és a Szigetköz könyvészetének, irodalmának digitalizálását végezzük éppen.

Kutatható bázisa révén a Bibliotheca Hungarica milyen mélyen tud visszanyúlni, például, ama vonatkozásban, hogy mi történt velünk, felföldi magyarokkal nemcsak 1945, hanem 1918 után is?

Értelemszerűen vállalt célunk, hogy a szlovákiai magyarok történelmének kutathatóságát annak a lehető legszélesebb spektrumában tegyük lehetővé. Legyen az korban és témában idevágó könyv- vagy levéltári gyűjtemény, irattári adat. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy manapság már nehéz dolog összegyűjteni az első republikában megjelent magyar nyelvű könyveket, a folyóiratokat pedig még bajosabb. Ennek dacára ebből a korszakból is van egy tekintélyes gyűjteményünk, még ha nem is teljes, hanem inkább töredékes formában. Többnyire ezért, ha lehetőségeink engedik, a szóban forgó időszak kutatási programjainak megpályázásában segítünk a kutatóinknak, külső munkatársainknak, s így közvetve jelen vagyunk az ő forráskiadványaikban.

Ön, aki szintén látott, megtapasztalt már az életben egyet-mást, milyennek látja a mai kutatókat, elsősorban azokat, akik még nem hullatták el a csikófogaikat?

Nézze, én közismerten morgós vénember vagyok, és ezerszer is azért dohogok, mert a mai fiatalok már egészen mások. Jönnek, keresnek valamit, egy adott témát, rögtön azt nézik: megvan-e egyetlen kattintással letölthető elektronikus formában és elviharzanak. Ma már nincs az, hogy amíg például a faluközi buszjáratok valamelyikére várakozik valaki, addig bemegy búvárkodni a könyvtárba. Ritka az olyan fiatal, aki igyekszik mélyebben beleásni magát egy-egy témába. Ebben a generációban alig-alig találkozni olyasvalakivel, aki élni akar a gyere be, és nézz körül lehetőségével...

Milyenek a 21. század kutatási kihívásai kisebbségi viszonylatban Szlovákiában? Magyarán: mit ér a könyvtár, ha nemzetiségi?

Azt majd eldönti a jövő. Egyelőre az a fontos, hogy most legalább már van könyvtár, hiszen korábban az sem volt. Azt pedig csak remélni tudom, hogy az értéke emelkedni fog, pótlandó a korábbi idők fehér foltjait.

Nyilván hiú ábránd lenne akár csak felsorolni a Bibliotheca Hungarica számszerű törzsállományát. Essen hát legalább említés azokról az egyéni hagyatékokról és intézmények gyűjteményeiről, amelyek valóban egyedivé teszik a kutatókönyvtár, illetve a levél- és irattár polcait!

Szabadjon ezt is a teljesség igénye nélkül sorolnom. Nálunk vannak Győry Dezső hagyatékából levelek, újságcikkek, fotók, bélyegek, képeslapok; Ungváry Ferenc színházzal kapcsolatos írásai, hangjátékai, a rádió történetét feldolgozó munkái, hanglemezei, családi fényképei és levelezése; összesen több száz kötet Haltenberger Ince, Krivosik István, Petneházy Ferenc, Szalatnai Rezső, Sipos Győző, Gyönyör József, Janics Kálmán korábbi tulajdonából; nálunk található Zalabai Zsigmond két tucat doboznál is többet kitevő levéltári anyaga, Fábry Zoltán levelezése; az MKP elődpártjai közül főként az FMK-MPP és az Együttélés iratanyaga; és ami különösen értékes gyűjtemény, az a Csemadok teljes levéltári anyaga szép, rendezett formában. Vagy éppenséggel a szlovák kormány ’89 előtti nemzetiségi tanácsának szinte komplett iratanyaga.

Apropó Csemadok! Hiszen annak ön két-három évig a főtitkára volt. Óhatatlanul meg kell hát kérdeznem: miként látja ma – vannak eltitkolhatatlan bajok annak munkájában?

Elsősorban talán az, hogy a rendszerváltás után a Csemadok még a mai napig sem tudott úgy istenigazában magára találni az új körülmények között, ami sok tekintetben kerékkötője a gördülékenyebb, rugalmasabb, célirányosabb tevékenységnek. Annak, ami tényleg előre mutató, és a kulturális munkában is teljes körűen megfelel a kor kihívásainak. A jogalanyiság, a hatáskörök dolgában végre tisztázni kellene a jogi állapotokat a helyi szervezetek, a területi választmányok és a pozsonyi központ között, ami különösen most, hogy rögösebb út vezet az anyagi forrásokhoz, duplán fontos. Azután itt van örökös dohogásom tárgya: az elnevezés kérdése, hiszen hol van már a Csemadok mozaikszót indokló Csehszlovákia?!

Viszont kibontható belőle, mondjuk, a cselekvő magyarok dolgos közössége!... Arra, mármint a cselekvésre mindenképpen szükség van.

De az, például, a Szlovákiai Magyarok Kulturális Egyesületében is bőven lehetséges. Kiváltképp, ha saját hagyományainkat ébresztgetve, itt volt már nekünk az 1925-ben alapított SZMKE, azaz a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület...

A Csemadok egykori főtitkára és a Bibliotheca Hungarica igazgatója miként vélekedik: 2012 őszén mit és mennyit ér a szó, a harangszó, az iskola, a nyelv, a kultúra?

Amennyit kellő színvonalon és kitartással teszünk értük, a vélt vagy valós sérelmek örökös hajtogatása helyett. Egy gerinces, művelt embert nem lehet elnyomni. Mert hogy hány gyerek jár magyar iskolába, hányan mennek el a Csemadok-rendezvényekre, a templomokba, hányan és hol használják magyarokként nyíltan az anyanyelvüket, az csakis a családokban dől el.