A papír innenső partján

Nekem a nehezebb most. Egy könyv hátsó borítójáról, afféle „hagyjál már” mosollyal nézel rám. Méregzöld alapon érett búzakalász színű betűkkel a neved és két zárójel között évszámok. Egy alkotó életének keretszámai, amelyek a földi időt mutatják. Alattuk néhány sorban rövid ismertetés, ki is vagy, ki is voltál TE. Ember az emberek között, kinek értékítélet megfogalmazásához adatott termékeny erő és tehetség. Gondolkodó, kinek mércéjével érdemes mérni ma és érdemes lesz holnap és azután is. Sokszor eszembe jut, mit is szólnál a jelen történéseihez. ĺrásokhoz, versekhez, az általad annyira szeretett színházak produkcióihoz, a mostanság megjelenő kritikákhoz, amelyek már lassan csak rétegnyi olvasó figyelmét képesek odavonzani, lekötni. Mit is írnál nekibőszülő, javító szándékú haragodban a szakzsargonból építkező, idegen szavaktól hemzsegő írásokra, melyek a sajtóban napvilágot látnak. Belelapozva most megjelent kötetedbe, ami máris feltűnő, hogy Te magyarul, érthetően, pontosan, szabatosan fogalmaztál. Amennyiben csak lehetett, kerülted a tudálékosság minden külsőségét, az idegen szavak hemzsegését, az újságírói panelokat, egyértelműen, a gondok vagy az értékek lényegét megvilágítva értelmeztél előadást, verset, novellát, regényt. Igen nagy hiánya van az ilyenfajta írásoknak a mai kritikában. Az Olvasót kellene megkérdezni, de az biztos, hogy kétflekkes, magyarul írt írást nem igazán szerencsés lexikonok és szótárak segítségével olvasni. A vélemény szabadságát bizton pártolnád, az egyéni látásmódot és megfogalmazást sem tipornád. A nagy demokráciától berúgott és józanodó szellem segítségére sietnél, ha tehetnéd, hogy az értéket megmutasd. Nincs szlovákiai magyar kritika, csak emberek vannak, kik New Yorktól New Hontig, Krakkótól Pestig, Pozsonytól Gömörhorkáig, Komáromtól Kassáig élik, tapasztalják a mostot, a történéseket. Művek vannak, melyeknek meg kell adni a kellő helyüket, súlyukat, vagy el kell verni rajtuk a port és letaszítani őket a Taigetoszról, ha arra érdemesek. Ebben Te kérlelhetetlenül pontos voltál és vagy. Nyitottan, befogadásra készen ülted végig néha pótszéken, saját pénzen vásárolt jegyért a színházi előadásokat, vagy örökösen válladat húzó táskád bendőjét tömted a könyvüzletek polcairól, hogy aztán éjt nappallá téve olvass, elemezz és írj a megszületett alkotásokról. Nekem most a papír innenső oldaláról, e világi létben élve kellene a kezembe vett posztumusz kötetedről írnom. Nem tudom, sikerül-e. Tudok-e írni, tudom-e mércédet használni? Rám fogható lesz, hogy csupán kegyeletből simán és csak dicsérőn írok, hogy elfogult vagyok, rám ragasztható lesz tapasztalatlanságom is. Más megoldást, más kulcsot keresek hát a könyvhöz, próbálok képzeletben elbeszélgetni Veled, a könyv kapcsán Rólad. Földim vagy, tudom, ez is felróható, de azért csak vágjunk bele. Arról kellene beszélni, kell-e eligazítás az olvasónak? Nem jobb-e, ha mindenki a maga világában megmarad olvasmányélményeivel, a magány és magánéletének részévé avatva őket, s mikor kétségei támadnak, akkor nyúl ismertető, bíráló íráshoz, hogy saját véleményében megerősödjön, vagy új értelmezési síkon járva, az értékelt művet még egyszer átolvasva, más szemszögből értelmezze, fogadja be az érintett alkotást? Talán így jobb lenne. Ha úgy kezdünk egy mondatot, hogy én úgy gondolom, az mindig jobb, mint ha megfellebbezhetetlen ítéletet mondanánk és azt írnánk le: ez így van, és kész! Szakzsargonban nem vagyok otthon, s azt sem igazán szeretem, ha a kritikus, recenzens a „majd én megmutatom neked, olvasó” pozíciójából írja és közli véglegesnek tartott véleményét. Ilyet Te nem tettél, egyetlen írásodban sincs ilyen felhang. Megállapításaid egyéni voltát nem kérdőjelezheti meg senki. Persze másét se, csak a szavak mögött állni kell. Emlékezetem szerint beszélgetések folyamán és A papír partján című kötet írásaiban is csak azzal találkoztam, hogy egyéni véleményed kívánod bemutatni, elmondani, amelyet lehet meghallgatni és megfogadni, de nem kötelező. Ugyanez a helyzet a tanácsokkal is. Nem kell megfogadni, csak még jobb megoldást kell találni. De a kritikus, ahogyan Te is írod, ne számítson semmi jóra. A kritikus magányos, mert véleménye van. A mű is magányos. Az olvasó is egyedül van. Van hát ez az istenhármas: mű, olvasó, kritikus istenhármasa, ha hiszünk benne, persze. Mert lehet egy istenben való hit, egyistenhit is. Vagy a mű, vagy az olvasó, vagy a kritikus. Csakhogy egymás nélkül nem megy. A szerző pedig mindháromban ott gomolyog, mint az ősköd, és csupán szülöttének, a műnek további sorsát figyelve alakulhat benne új alkotó erővé a bármilyen visszajelzés. Kötetedben 25 írás segítheti formálódni az ősködöt, istenhármassá edzeni a mű—olvasó—kritikusi vélemény különbségeit. „A kritikus minden költőtől tanulni kényszerül” — írod az egyik elemzés első soraként. Az olvasó is. Viszont a költőnek is tanulnia kellene minden olvasótól és kritikustól. 170 oldalnyi válogatás A papír partján. Szemezgetés. Szépen megkomponált, pontos, fontos kis munka. Bár, azt hiszem, jobban szeretted volna magad után még egyszer átnézni, pontosítani, megjegyzésekkel megtűzdelni munkád. A szerkesztő alázattal, értő kézzel válogatott. Beharangozóféle is lehetne ez a könyv egy összegyűjtött írások kötethez. Talán azt is meg kellene csinálni. Csak akad kiadói kedv és energia egyszer arra is. Mert jó tanulni ezekből az írásaidból. Pillanatfelvételek korszakokról, emberekről, művekről, szemléletekről, arról az irodalmi és társadalmi helyzetképről, ami alkotó életed időben behatárolta. Felelős véleményed olvasható ki mindegyik írásból. Hibafeltárás, összehasonlítás, a szavak homokszemei közül kiszitáltad az üzeneteket, az aranyrögöket. Megmutató véleményed nem sugall, hanem tényeket közöl, mérlegel, lehetőségek kihasználását vagy ki nem használását figyeli és értelmezi. Tanul és tanít. Az igazságnak mindenki és senki a birtokosa. Hatmilliárdnyinál is több lélek értelmezi a körötte levő világot. Hát, nehéz tálentumokat hagytál rám, ránk. Jól kellene velük sáfárkodni. Ballagtunk lefelé Gömörhorkán a temetőről. Szótlanul, megriadva. Csak az egyik ifjú titán érezte fontosnak elmondani mondókáját. Tüntetőleg panaszkodott, hogy mennyi dolga, mennyi megírni-, megnézni-, kritizálnivalója van. Most is, két színház és előadás között csupán a temetésre ugrott le Horkára, s holnap már megy is tovább Kassára, mert a szerkesztők ostromolják írásaiért. Pír ül az arcomra, ha felidézem azt a pillanatot. Mert ilyen hivalkodásnak helye nincs és nem is lehet soha sehol. Erre nagyon megmordultál volna. Megnyugtatlak, a szerkesztői jó érzék nem engedett a szűz papírra szennyet ejteni a „titán” tollából azóta se. Ezt a fajta arroganciát próbáltad írásaiddal mindig is kigyomlálni a gondolkodásból. Amit igaznak éreztél egy-egy alkotásról, megírtad, még ha az nem is biztos, hogy alkotójának igazi arcát fedte föl. Minden írással kínlódó, szeretkező, vergődő és áldozó ember az álarcait tépkedi és váltogatja, pózait próbálgatja. Vagy megtalálja énjét, vagy megmarad az álarc és póz szintjén. Beburkolódzva az érthetetlenségbe, a szakzsargonba, a „mindenhonnan összevakartam valamit” igen átlátszó paravánja mögül kikukucskálva nem sok esélye volt senkinek eladni a semmit a Te számodra. Mindennek van alja és teteje, mindennek megvan a maga ideje. Hogy igazad volt-e mindig? Hogy feltetted-e magadnak ezt a kérdést? Hogy választ is találtál-e rá? Ezt most már nem tudhatom meg. Majd az idő megméri. Mindenesetre képes voltál és az írásaid szerint most már mindig is képes leszel arra, hogy akár húsz perc alatt is elmond, mi a lényeg. Mert aki nem tudja enynyi idő alatt egy 14 éves kamasznak elmondani, hogy mivel is foglalkozik, mi a munkájának lényege, az sarlatán, vagy hazudik önmagának. Az írás most már megmarad. Sajnos, csak az írás. Maradnak a papír partjai. Innenső és túlsó. Mérték, mérce, érték, rend, odafigyelés fontossága, józanság, tények. Ezek a súlyok tartják meg ebben a könyvben is a Te emlékedet. Ezek a mintaként, összehasonlító jelként használható írások érvényességüknél fogva továbbépítenek másokat. Talán ez az igazi ajándék. Majd megbeszéljük, megvitatjuk egyszer azon a túlsó parton. Addig is kérlek, figyeld, Pista, mi történik itt lent. Bár véleményedet számomra olvasható módon már nem tudod leküldeni, a régiekből, a most újra megjelentekből ki lehet majd szűrni, mit is mondanál, mit is írnál a pillanatnyi történésekről. Ezért jó A papír partján című könyv. Köszönet érte a Nap kiadónak és a szerkesztőnek.

Szászi Zoltán