A legszebb korom színhelye

Könyv soha jobbkor nem kerülhetett volna a kezem ügyébe, mint Gaál Imre Száz év Tornalja történetéből (1848—1948) kötete, a Méry Ratio Kiadó 2001-ben kiadott monográfiája. Miért? A magam Gömör-könyvét próbálom tető alá hozni, s noha Gömör megyét illetően rendkívül gazdag a földolgozott anyag, ami szülőfalumat, Gömörpanyitot illeti, meglehetősen szűkében állunk a forrásoknak. Márpedig a magam Gömöre elsősorban a szülőfalum kell, hogy legyen. Tornalja viszont nemcsak hogy középiskolás éveim, a legszebb kor, kamaszkorom idejének a színhelye, hanem mindössze hét kilométerre esik Panyittól (mennyit bicikliztem oda-vissza, s olykor még végig is gyalogoltam!), így ami Története, az gyakorlatilag Gömörpanyit története is.

Főként ami a régebbi korokat illeti. Hiszen egyéb forrásokat (Ila Bálint, Györffy György, Forgon Mihály, Borovszky Samu, a Visszatért Felvidék adattára I—II.) tanulmányozva magam is meglepődöm, hogy ez az én szürke szülőfalum mennyire jelentékeny (?) szerepet játszott (noha csak második szólamot) a történelem viharaiban. Miért? Elsősorban nyilván a fekvése okán. Ma is közlekedési fővonal, vasút és országút a pozsony—kassai vonalon, s út és vasút automatikusan követi az évezredes közlekedési vonalat, a Sajót, amely ott folydogál közvetlenül a falu szélén. S mindössze a Sajó választja el Panyitot Sajógömörtől, az egykori megyeközponttól, így alig tíz kilométeres körzetben az egykori Gömör vármegye képzelhető ide, a Tornalja—Sajógömör—Gömörpanyit háromszögbe. Ezért hát nyugodtan hagyatkozhatok Gaál Imre könyvére: ami Tornalján történt, valószínűleg Panyiton is történt, vagy legalábbis történhetett volna.

„A mai Tornalja területe már a bronzkorban lakott volt. A múlt század utolsó éveiben a Vasút utcában épülő házak alapjainak ásása közben bronzkori agyagedényeket találtak…” Feltételezik, „hogy a Dobogón akár 10 000 sírból álló urnatemető is lehetett, és a település lakossága több évszázadon keresztül elérhette a 350-es létszámot. A bronzkori település két, egymást szorosan követő fázisban létezett. Kr. e. 1500 és 1200 között a pilinyi kultúra népe lakta, 1200—700 között pedig a vaskor határáig, a kiétei kultúra népe.”

A baj persze az, hogy Gaál Imre könyve, címében is deklaráltan csupán száz évet ölel föl Tornalja történetéből, s noha ez alighanem a legfontosabb időszak a város és környéke történelmében, mégis szívesen olvastam volna a régebbi korokról is legalább ilyen részletesen, mert a kötet elején a pár oldalas bevezető, a Történeti előzmények túl sovány lakoma, mi több, valahogy a végét is elsietettnek vélem, hiszen azzal, hogy 1948-ban Tornaljából Šafárikovo lett, nem állt meg a történelem, s az azóta eltelt több mint fél évszázad legalább olyan izgalmas időszak volt, mint a megelőző száz (nyolcszáz?) év. Nem a Gaál Imre könyvéből veszem, de ide tartozik: Tornalja és környéke rendkívül gazdag őskori leletekben, amint az idézetből is látni. B. Kovács István könyve, A méhi istentriász és népe épp most jelent meg, s meggyőzően bizonyítja, hogy a Tornaljától ugyancsak hét kilométerre eső Méhi milyen gazdag régészeti lelőhely, s nyilván ugyanarról a kultúráról van szó, mint amelyre korábban Balassa Géza és társai bukkantak Tornalján és környékén. Gaál Imre erről, sajnos, egy szót sem ejt.

Ám ami késik, nem múlik. Biztos vagyok benne, hogy Gaál Imre folytatja megkezdett munkáját, s nem csak az újabb korszakkal, hanem a megelőző évszázadokkal, évezredekkel is foglalkozni kíván, hiszen talál majd ott is izgalmas újdonságokat — lásd épp B. Kovács István újabb kutatásait, s nem csak Méhiben, hanem az ugyancsak szomszédos Sajógömörön is. S kevesebb lesz benne a száraz közigazgatási-dokumentatív felsorolás, mely ugyancsak nehezíti a különben érdekes kiadvány megemésztését.