A költői szereptudat viszonylagossága

A 20. századi magyar líra történetében világosan nyomon követhető egyolyan tendencia, mely a közvetlen megszólalás érdekében a mindennapi élőbeszédhez közelítő formanyelve(ke)t alakított ki. Nemcsak az antimetaforikusság térnyerésére kell itt gondolnunk, hanem a — tág kategóriaként, akár látásmódként értendő — alulretorizáltság költői megjelenésére is. A század végére nyilvánvalóvá vált, hogy ez a tapasztalat a klasszikus modernséghez képest pláne, de az utómodernséghez viszonyítva ugyancsak depoetizáltságként írható le. Mielőtt tehát a szóban forgó kötettel kapcsolatban felmerülne a kérdés az olvasóban: „ez mitől költészet?”, érdemes szem előtt tartani a jelzett összefüggéseket. (Már csak azért is, mert ezek nélkül nehezen képzelhető el az ezredfordulóra uralkodóvá váló lírai köznyelveknek a versszerűség kritériumait átrendező szerepe.) Barak László És ha mégis ringyó? című kompozíciójának több alkotása problémamentesen beilleszthető az említett történeti folyamatba. Főleg A manír évadja ciklus darabjai közelítenek helyenként egy olyan nyelvhasználathoz, mely a képgazdag jelenetezés helyett az utca szókészletét, az áttételeken keresztüli megnyilatkozás elvetését, illetve a prózaiság ismérveit (pl. cselekményvezetés) helyezi a líraiság fókuszába (minderre igen jó példa a Miért nem lettem lángossütő? építkezése).

Ugyanakkor Barak László kötete felkínál egy olyan játéklehetőséget, melyre érdemes külön felhívni a figyelmet. Az Átiratok — tíz év múlva ciklusban helyet kapó alkotások elsősorban az életmű belső tagozódására, elkülönböződéseire, ily módon mindenféle költői szereptudat viszonylagosságára utalnak. Nézzünk egy példát. Amennyiben a hazakép című verset összevetjük korábbi változatával, azzal szembesülhetünk, hogy a szövegképző centrumok áthelyezésével létrejövő új variáns palinódiaként (ellendalként) nyeri el jelentéseit a múltbeli szólamokhoz képest. Méghozzá olyanként, amely átfogja az önértelmezés, illetve a dolgokhoz való viszony legtöbb felvillantott kérdésirányát:

„Az igazságot keresed feldúltan

a szépség helyett.

Persze a szépség okán,

amely kinek hogyan:

boldog borjúhúsevés,

egy tenyér rajzolata,

tavaszéji fűzfasóhaj,

megcsillanó nyál

egy gyermek fogsorán...”,

majd a mostani verzióban:

„nem keresed többé az igazságot

csak a szépséget

persze az igazság okán

amely kinek hogyan:

hatalom

atomhasadás

bankókötegek

egy-egy használható maca...” stb.

Az egymás horizontját képező megoldások alapján elmondható, hogy Barak László költészete — szimpatikus módon — nem a rögzített instanciák és személyiségképletek megőrzésében, hanem sokkal inkább kibillentésében és újraértelmezésében tárja elénk egy megújulásra kész látásmód ismérveit.

Amennyiben az És ha mégis ringyó? című verseskönyvet a fentiekben körvonalazott előfeltevések kereszteződéseként olvassuk, túlzás nélkül megállapíthatjuk róla, hogy — A manír évadja című vers szavaival élve, illetve a mindennapok poétikus nyelvén megfogalmazva — „kurva jó lett”.

H. Nagy Péter