A hollóvá változott fivérek – térben és időben

LISZKA JÓZSEF

Tallósi Béla az Új Szóban (2015. május 30.) megjelent beszámolójában ehhez még hozzáteszi, hogy A hollóvá változott hét fivér nekünk, magyaroknak a Benedek Elek által lefordított Grimm-variáns révén is ismert lehet.

Hogy is van ez? Dobšinský, Němcová vagy Grimm? Esetleg Benedek Elek?

Az a helyzet, hogy bármelyik állítás helyes, elfogadható lehet. Tudni kell először is, hogy a népmeséknek (ahogy a népköltészeti műfajoknak általában) nincs egyetlen és megfellebbezhetetlen szövegváltozata. Nincs egy olyan megszövegezés tehát, amelyhez képest meg lehetne ítélni más, hasonló próbálkozásokat. Egyenrangú variánsok vannak, amelyek nyelvi határokat átívelő módon általában egész Európában (sőt: Eurázsiában) ismertek. Ezek a szóbeliségben ismert és terjedő variánsok alapvetően a népköltészeti gyűjtések és közreadások időszakától (tehát nagyjából a 18. század végétől, 19. század elejétől) olykor írásban is rögzítődtek, sokszor szépirodalmi feldolgozást, átdolgozást is nyertek, más nyelvekre is lefordíttattak, miközben a nyomtatásban is megjelent variánsok időnként a szóbeliséget is felfrissítették, újragazdagították. Ezért mára szinte kibogozhatatlan egy-egy mesetípus vándorlása nyelvhatárokon és megjelenési közegeken (a szóbeliségen és az írásbeliségen) át. Megkísérelni viszont meg lehet.

De nézzük ezt a konkrét mesét! Miért is mondtam, hogy bármelyik fenti állítás helyénvaló lehet?

Az alaptörténet azonos

A következő, nyilván sokak által ismert történetről beszélünk: egy anya (vagy apa) valamilyen okból (istentelenség, mohóság stb.) megátkozza a fiait, hogy változzanak hollóvá (vagy darvakká, hattyúkká stb.). Az átok beteljesül, és a fiúk az állatok alakjában elszállnak. Húguk, aki véletlenül, tudja meg, hogy valamikor volt hét (három, hat, kilenc vagy tizenkettő) bátyja, a keresésükre indul. Útközben a holdtól, a naptól és a széltől (esetleg a csillagoktól) kér útbaigazítást, amit végül meg is kap. Megtalálja fivéreit (gyakran az Üveghegyen vagy egy üvegpalotában), s megtudja tőlük a megváltásuk feltételeit: vagy annyi kisinget kell varrnia, ahányan vannak (gyakran csalánból) és/vagy hét évig, hét hónapig, hét napig, hét óráig nem szabad megszólalnia. Közben egy királyfi rátalál, beleszeret, s némasága ellenére feleségül veszi a lányt, aki aztán gyermekeket szül neki (általában hármat). Az udvarban szolgáló ármánykodó szakácsné (olykor a királyfi anyja) nem állhatja a fiatal királynét, ezért a gyermekeit, akik mindig akkor születnek, amikor a férje éppen háborúban van, folyamatosan állatkölykökre cseréli, vagy megvádolja őt, hogy saját csecsemőit felfalta. Ezért aztán halálra ítélik. Már a vesztőhelyen van, amikor lejár a némasági fogadalma, megjelennek a hollók, hozzák az ördöngös szakácsné által elrejtett (illetve általuk megmentett) királyi gyermekeket, a leány feladja a hollókra az elkészült kisingeket, azok legényekké változnak, a gonosz szakácsné pedig elnyeri méltó büntetését.

A nemzetközi mesekatalógusban a 451. szám alatt található ez a történet, és a legtöbb európai nép körében (sőt, mi több: Európán kívül is!) különféle változatai (variánsai) ismertek.

Szlovák és cseh variánsok

Az első szlovák variánst mai tudásunk szerint az 1840-es évek elején jegyezték le, majd 1845-ben Ján Francisci-Rimavský a tíz szöveget tartalmazó mesegyűjteményében (Slovenskje povesti) Lőcsén meg is jelentette, Traja zhavranelí bratia címmel. A lejegyző (adatközlő? – ez teljes biztonsággal nem állapítható meg) viszont nem ő volt, hanem Samuel Reuss. Ugyanezt a szöveget, némileg átdolgozva (Traja zhavranení bratia címmel) később, 1881-ben Pavol Dobšinský is közreadta híres mesegyűjteményének negyedik füzetében, s ez a szöveg (azóta Mária Ďuríčková nyelvi korszerűsítésében) a mai napig olvasható a Dobšinský-kötetekben. Mára a mesének két tucat lejegyzett szlovák variánsát tartja nyilván a folklorisztika.

Közben a cseh Božena Němcová, aki maga is gyűjtött szlovák meséket, és a 19. század közepe táján öt alkalommal is utazásokat tett a korabeli Felső-Magyarországon (lényegében a mai Szlovákia területén, noha nem csak ott), 1857-ben csehül jelentetett meg egy szlovák népmesegyűjteményt, benne egy csomó, másoktól átvett, némileg átdolgozott szöveggel. A most minket érdeklő mesét, O třech zhavranělých bratřích címmel éppen úgy, ahogy Dobšinský, az 1845-ben megjelent Ján Francisci-Rimavský-kötetből emelte át a saját szlovák népmesegyűjteményébe.

Láthatjuk: bármelyik feldolgozásra hivatkozik is a cseh rendezőnő stábja, Dobšinskýra vagy Němcovára, végső soron a Samuel Reuss által gyűjtött (vagy mesélt?), először Ján Francisci-Rimavský által közreadott szövegről beszélünk.

A mese

magyar változatai

Nézzük viszont, hogy mi magyarok vajon valóban „csak” a Benedek Elek által fordított Grimm-mese révén ismerhetjük-e a történetet? Nos, a hollóvá változott fivérek meséjének a magyar szájhagyományból legalább félszáz lejegyzett (és publikált) variánsa ismert. Ezek a változatok – kisebb-nagyobb eltéréssel – általában szervesen illeszkednek az európai hagyományból ismert szövegek sorába. Az első lejegyzések nagyjából egyidejűek a fentebb bemutatott szlovák folyamatokkal. Amikor Ipolyi Arnold a készülő Magyar mythologiája számára nyersanyagot gyűjtött, kiterjedt levelezése révén hatalmas mennyiségű folklóranyagot sikerült felhalmoznia. A vonatkozó kéziratos hagyaték 2006- ban, Benedek Katalin jóvoltából könyv formájában is hozzáférhetővé vált. Ebben a hihetetlenül gazdag gyűjteményben a most szóban forgó mesének a korabeli Magyarország különböző vidékeiről mindösszesen öt változatát találjuk. Ebből kettő Hont megyei lejegyzés, s az egyikről pontosan tudjuk, hogy Pajor István rögzítette 1851- ben Kiscsalomján. Ebben a változatban a főhősnek hétéves némaságot kell kiállnia. Ezzel kapcsolatban olvasható Pajor megjegyzése a kézirat elején, hogy tudniillik: „az átkozás hét évig hét hónapig hét napig hét óráig tart. Rimavski 1845: 81”. Amiből nyilvánvaló, hogy a gyűjtő ismerte Ján Francisci-Rimavský fentebb bemutatott gyűjteményét. Hogy ez a tény esetleg befolyásolta-e a mese magyar változatának lejegyzése közben vagy után a gyűjtőt, azt további szövegfilológiai vizsgálatoknak kell kiderítenie.

Szinte ugyanebben az időben, egy 1842-ben közreadott felhívása eredményként kezdte meg nagyszabású székelyföldi gyűjtőtevékenységét Kriza János. Méltán híres, 1863-ban, Vadrózsák címmel megjelent székely népköltési gyűjteménye mellett hatalmas kéziratos anyagot halmozott fel. Ennek töredékei jelentek meg, s itt található a most szóban forgó mese egy teljesen atipikus változata. A csókalányok címen ismert történetben tizenkét leánytestvér válik az anyai átok nyomán csókává, majd kisöccsük váltja meg őket az átok alól. Kriza népmeséinek rengeteg kiadása ismert, az egyik népszerű, Kormos István által újrameséltnek a címe is A csókalányok.

Igen, a mesét ismerhetnénk tehát akár a Benedek Elek-féle Grimm-fordítás révén is, de a nagy magyar mesemondó egyéb, a magyar szájhagyományon alapuló feldolgozásai révén is (A magyar mese- és mondavilág első kötetében például A tizenkét varjú címmel meséli újra az ismert történetet), aztán meg Illyés Gyula népszerű feldolgozásgyűjteményében, a Hetvenhét magyar népmesében található A hét holló című történet nyomán is.

A Grimm testvérek szerepe

Jacob és Wilhelm Grimm világhírű és műfajteremtő gyűjteménye, a Családi mesék (amely mára, a Kalligram Kiadó jóvoltából teljes terjedelmében hozzáférhető magyarul is) első kiadásának a megjelenési éve 1812. Ebben a kötetben már megtalálható a szóban forgó mese három variánsa is, igaz, kissé más formában, mint ahogy a későbbi, még a testvérpár életében megjelent kiadások során kialakult és ahogy mai is olvasható magyarul (9. Tizenkét fivér; 25. A hét holló; 49. A hat hattyú), ám mindegyik ugyanazt az alaptípust képviseli.

Egyebek mellett a kiterjedt Grimm-filológiának is köszönhető, hogy mára viszonylag jól ismerjük mesénk lehetséges eredetét, illetve elterjedési körét. A mesei történet alighanem első változata egy francia szerzetes, Johannes de Alta Silva 1185 táján keletkezett latin nyelvű gyűjteményében található meg (maga a munka egyébként általában is fontos szerepet játszott egy csomó keleti mese, mesei motívum nyugat-európai közvetítésében). Ennek később több nemzeti nyelvű fordítása is megjelent. Magyarul például a Bucsánszky Alajos nyomdájában 1874-ben készült, a Hattyúlovag című ponyvanyomtatvány formájában, de már jóval korábban német fordításai is közkézen forogtak.

Nemzeti

vagy nemzetközi?

Végezetül nem kerülhetünk meg valamiféle válaszkísérletet arra a kérdésre, hogy ha egy-egy mese (merthogy most ugyan konkrétan egy mesetípusról volt szó, viszont a helyzet szinte minden mesével hasonló) nyelvektől függetlenül ennyire közismert, akkor hogyan beszélhetünk magyar vagy szlovák, vagy német, vagy bármilyen népmeséről? Nyilvánvaló, hogy népmesék vannak (voltak), amelyeknek különféle típusai (értsd: történetei) alakultak ki, s ezeknek a történeteknek megszámlálhatatlan variánsa létezett különféle nyelveken. Sokszor egy mese két, azonos nyelven rögzített variánsa távolabb áll egymástól, mint ugyanannak a mesének egy-egy, más-más nyelven lejegyzett változata. S noha igaza lehet Honti Jánosnak, aki találóan állapította meg, hogy „ha valami egy nép meséjében egyedinek tűnik, csak idő kérdése, hogy megtaláljuk más népeknél is”, mégis vannak egyediségek, sajátosságok az egyes népek meséiben. Ez a stílus, az előadás módja, íze – szóval csupa olyan dolog, amit inkább érezni lehet, s kevésbé magyarázni…