A gyász vírusa karanténban

Hajtman Béla naplóregénye a 2004. január 17. és 2005. január 17. közötti időszak eseményeit dokumentálja. A narrátor naplóíró maga az író, akinek két korábbi könyve után — Hídon és Szivarfüstben — az AB-ART tavaly egy egészen más műfajú és témájú művét adta ki. A „Már nyugosznak a völgyek” naplóregény. S a naplóregény — ha szabad ezt így mondanom — tudatregény vagy vallomásregény.

Regényelméleti fragmentum című dolgozatában Hamvas Béla a vallomást a műfaj egyik ősformájának tekinti: „Az individuum a konfesszióban alakul át személylyé. Az archaikus mítoszban az ember... mindössze csak változik. Ez a metamorfózis. A regényben az ember fejlődik. A fejlődése történelmi folyamat. A konfesszióban tehát az ember nem mitikus metamorfózison esik át, az emberből nem csillag lesz, fa, kentaur, istenség, hanem az ember történeti fejlődését csinálja végig és a létezés magasabb műveletei számára alkalmas lény lesz, személy. A konfesszió nem egyéb, mint az a módszer, amely a sorsot feloldja. Feloldja pedig azért, mert számára a sors kategóriái már szűkeknek bizonyulnak.”

A naplóregény szerzője a tudatán átfolyó, a tudat által regisztrált — egy év alatt lezajló — eseményeket mondja el, miközben férj, családapa, vő, iskolaigazgató, fáklyaként lobogó pedagógus, kántor, újságíró, iskolamenedzser egy személyben, értelmiségi a dél-szlovákiai magyar értelmiségi létben, aki gyászolja elhunyt édesapját. Tudatában-álmaiban visszaidézi gyerek-, tinédzser- és kora felnőtt korát ezeknek helyenként idillikus, meghitt perceit — amit már az említett Hídon című könyvében anekdotaszerűen és intarziaszerűen felfestve is megírt, most viszont a gyász évében, az édesapa elvesztésének érzésével, a mindennapok értelmiségi taposómalmában újraél és újraértékel — az édesapa hiányának gyújtópontján keresztül.

A korábbi vagány hangnemnek — ahogy Zorán énekelte generációnknak, s mi vele énekeltük tinédzserkorunkban (egy nemrég megismételt koncerten hallottam ismét, s az író is ismeri talán a Gyémánt és arany című dal refrénjének kihívó sorát: „gyere Sors, igyunk pertut hát”) —, nos, ennek a hangnemnek tónusa sötétebbre vált. Bölcsebb, bölcselőbb lesz, óvatos, mérlegelő, csak időnként bukik ki a humoros-ironikus önironikus világlátás. Az apa hiányát lassan feldolgozó értelmiségi tudat bizonytalanságaiban a Mesterhez fordul, akkor, amikor piszlicsáré szervező-ügyintéző feladatvégzések közben (presbitériumülés, alapítványlobbizás, kapcsolattartás-kényszer MKP-funkciósokkal stb.) az üdvösség útját keresi. Mindez egyfajta sorskényszer, egzisztenciába ágyazottság. Talán az író-összejövetelek jelentenek szellemi-lelki felüdülést.

„A regény tehát a sorsot likvidálja ily módon, s azt fejleszti személyes üdvtörténetté” — írja Olasz Sándor Hamvas Béla nyomán. Hamvas szerint a műfaj hermeneutikája Szent Ágostonhoz vezethető vissza, kanonikus alakja Rousseau, Kierkegaard s természetesen Proust. Az emlékező önéletíró irodalom a 17—18. században éli virágkorát. Nem árt újraolvasnunk néhányukat — Árva Bethlen Katát például. Szerb Antal szerint övé az első magánjellegű önéletrajz: „Tudjuk, hogy mosakodásait milyen időközökben végezte, hogy milyen ételeket bírt el a szervezete, milyen betegségeken esett keresztül, és milyen ravasz spekuláció alapján gyógyította magát; nemi életét egy pszichoanalitikus esetkönyv tárgyilagos részletességével adja elő.” S a 20. század nagy önéletírói: Kassák Lajos, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Németh László, Nagy Lajos, Illyés Gyula, Déry Tibor, Vas István mellett ne feledkezzünk meg Faludy Györgyről vagy Fejtő Ferencről se.

A (napló)regény stílusa talán szokatlan napjaink posztmodernnek mondott kora irodalmi alkotásainak forgatagában: szecessziós kitárulkozó mondatai helyenként meghökkentőek, provokatívak. Az értelmiségi „sorstársakat” is körülpillantásra kényszeríti: ez így megy? S a történések még nagyon közeliek (a Pedagógusszövetség kongresszusának résztvevői például a Rimaszombatban felállított Petőfi-szobor fejének nagyságát kritizálják). A regény folyamatosan íródik, lapjain megjelenik önmagának egy e-mailen érkezett kritikája is — éppen attól a kongresszusi küldöttől, aki Petőfi szobrának méreteit is kritizálta. Ő a kritikus egyéniség. Emellett nem egy gömöri író, alkotó közös ismerősünk is szereplője a regénynek. Tanúi vagyunk az emberi tudat információfeldolgozó, kötelességteljesítő, teremtő-alkotó tevékenységének, akkor, amikor a tudatot irányító központot megtámadja egy vírus, a gyász vírusa, s a központnak tevékenysége közben ezt a vírust karanténba kell zárnia. Erről szól a regény. A gyász vírusának karanténba zárásáról.

Kovács Tibor

(Elhangzott Rimaszombatban, 2006. március 24-én a Pósa Lajos Irodalmi Kávéház összejövetelén