Ki segít annak, aki a Fideszhez vonzódik?

Bántó, ugye? Már hogy a kérdés, amelyet a címbe tettem. Egyszerű kis kérdésecske pedig, látszólag semmi állítás, semmi durvaság. Mégis: kimondatlanul, de ott van benne, hogy akik fideszesek, azok bizony segítségre szorulnak. Mégpedig azért, mert fideszesek. A fideszesség tehát valami torzulás, betegség, nemkívánatos másság. Nem nehéz kitalálni, hogy ha egy Fidesz-szavazó, netán párttag ilyen kérdést lát képernyőre írva, milyen reakciót ad majd. Felháborodik és kikéri magának, hogy rajta segíteni akarjanak, miközben ő nem is kért segítséget. Hogy őt ki akarják gyógyítani a fideszességéből. Hiszen szabad ember, ahhoz a párthoz vonzódik, amelyikhez csak akar, fideszesnek lenni pedig nem betegség. 

Mások számára lehet viszolyogtató az ő fideszessége, de az legyen mások gondja, ő nagyon is jól elvan így – mondaná elképzelt fideszesünk. 

Reakciója ráadásul tökéletesen helyénvaló lenne. Igaza lenne neki. Valamit éreznének ebből azok is, akik a kérdést képernyőre tették, s a legnagyobb jó szándékukról biztosítva egyszeri fideszesünket megértő, elfogadó és nagyon emberbaráti hangon közölnék vele: félreértette a dolgot, hiszen nem is rá vonatkozott a kérdés. Ők csupán azokon akarnak segíteni, akik számára önnön fideszességük problémát jelent. Akik szabadulnának ettől az állapottól, léthelyzettől, életmódtól és visszatérnének az egészségesebb, boldogabb, 

a Fidesz-mentes útra (hiszen születésükkor, gyerekkorukban nem voltak még fideszesek és boldog emlékeik vannak arról az időszakról), de egyedül, segítség nélkül nem képesek végigmenni a fidesztelenedés rögös útján. 

Dehogy akarnak ők, a kérdésfeltevők beleszólni a mi fideszesünk életébe! Eszük ágában nincs sérteni a jogait, vagy megbántani őt! Hát ha ő tévelyegne tovább ezen a sehová sem vezető úton, dehogy szólnak ők abba bele! Csupán azok jogáért állanak ki, akik segítséget kérnének a leszokáshoz, de ma sajnos el vannak nyomva a hivatalos tudományosság által. Mert ma a pszichiáterek nemzetközi szakmai szervezetei azt állítják, hogy a fideszesség nem betegség, ezért aki pszichiáterként mégis segíteni próbál az emiatt hozzá fordulón, azt kiközösítik. Ezért nem kaphatnak értő segítséget a fidesztelenedni vágyók, ami azért mégiscsak jogfosztás és tűrhetetlen!

Fideszesünket érzésünk szerint még mindig nem hatná meg az érvelés. Ha netán Bayer Zsoltnak hívnák őt, úgy küldené el melegebb éghajlatra a segítőkészeket, ahogy tizenéves diáklányokat szokott. Talán még annál is durvábban.

Márpedig a magyar köztelevízióban ez a kérdés került képernyőre a minap. Persze nem pontosan. „Ki segít annak, aki a saját neméhez vonzódik?”. Így. Félreértés ne essék: a légjogosultsága semmilyen álláspontnak nem vitatható el. Lehet és szabad úgy gondolni, hogy a homoszexuális hajlam ferde, a homoszexuális cselekedet meg bűn. A katolikus egyház épp így gondolja például. Egyébként elég következetes az egyház: egész tanítása az áldozatra, az önmegtagadásra, a lemondásra épül – cseppet sem csak a homoszexuálisoktól vár el tehát önmegtartóztatást. Bizony, minden hívőtől. 

Szex csakis házasságban, ugye. A papjainak meg: sehogy. Azt várja el tőlük is, hogy nyomják el vágyaikat. Minthogy azonban katolikusnak lenni nem kötelező, az egyház pedig nem hoz állami törvényeket, egy vélemény ez is.

A véleményszabadságot pedig védi az alkotmány. Egyetérteni nem kell vele, vitázni is lehet róla. Amit nem lehetne: közmédiában úgy tálalni a témát, hogy arról csak papot, meg egyházi rendnek dolgozó, mélyen vallásos kommunikációs szakembert kérdezünk. Utóbbiak jó szándékához kétség sem fér – személyesen is ismerem mindkettőjüket, efelől tehát kezeskedhetem. S hát persze, hogy azt fogják képviselni, amiben hisznek. Mi mást is tehetnének? 

Nem is kell mást tenniük! Mást tennie a közmédiának kellene.

Ilyenkor oda kell ültetni a stúdióba olyan homoszexuális embert, aki kikéri ezt magának. Mellé pedig találni olyat, aki azt állítja, kijött „belőle”. Vagy összeültetni két pszichiátert: egyet, aki szerint gyógyítandó és gyógyítható a homoszexualitás, és egy másikat, aki szerint ez az állítás sarlatánság és tudománytalan. Úgy a néző is megtudna valamit a témáról, információhoz jutna. Ha a két vendég tudhatóan egy állásponton van, még akkor sincs minden veszve. Azért van a műsorvezető, hogy bemutassa az ellenérveket. Mennyi jó kérdésre lett volna lehetőség még egy ilyen téma kapcsán is! Például: lehet, hogy nem önmagában a melegségével van baja a problémájával paphoz fordulónak, hanem egyháza tanítása és a melegsége közti feszültség nyomasztja? Tehát, hogy a tanítás épp okozója a problémájának? Ha így van, harcoljunk azon szakemberekért is, akik a kereszténységből gyógyítanák ki pácienseiket? Ha önmagunk elfogadása nem jó út, akkor a társadalombiztosítás támogassa a nemváltó műtéteket is? Hogyan állhatunk ki a tudomány autonómiája mellett, hogyan harcolhatunk a kuruzslók, a tévéjósok, a citrom lúgosító hatásáról értekezők, valamint a szíriuszi magyarság elméleteit hangoztató sarlatánok tévtanai ellen, ha más esetben mi magunk is az igazságot elcsaló, lobbicsoportok érdekében mozgó összeesküvésként sajnáljuk le a „mainstream” tudományos álláspontot? Tehát biztosan jó-e, ha egyházi szolgálatban állók mondanák meg, mi tudományos, pszichiáterek meg esetleg azt, hogy az egyház mit tanítson? Nem jobb-e, ha mindenki teszi a dolgát, legjobb tudása és meggyőződése szerint segít a hozzá forduló rászorulókon – és békén hagyja a másikat?

Kérdésben a válaszom: de. Minden kérdésről szabad beszélni – de nem biztos, hogy mindenről kell is. Nyilvánosan leginkább közügyekről kellene. Arról, amikor az államnak szerep jut: kapcsolatok törvényes státusza, nemlétező nemi identitások hivatalos okmányokba vezetése (lásd Németország), szólásszabadságot sértő túlkapások a politikai korrektség nevében: ezek bizony közügyek. Csakhogy semmi közük ahhoz, hogy ki hogyan éli meg a szexualitását. Az ugyanis tényleg a legszemélyesebb magánügy.

A szerző a Válasz Online újságíró-szerkesztője