Újra itt volt. Még mindig érzem a jelenlétét. Érzem az állott, rothadó, testetlen lélek bűzét. Érzem, ahogy a hideg végigfut a testemen, s elmém felfogja, hogy itt járt. Megint elvitt valakit. Kitépte a szívét, lelke kiszakadt a testéből, s elindult. Elindult a végtelenbe. Ott talán megtalálja azt, amit a földön nem.
Harc a semmiért
Átfut rajtam a fájdalom. Az én sorsom is ez lesz. Értem is eljön, ugyanúgy, mint érte, arcomból kiszökik a vér, ujjaimból eltűnik minden melegség, s csak a merevség marad. Mereven fogom összeszorítani az ujjaimat, hogy senki ne tudja elvenni tőlem azt, ami a legfontosabb. Kezemben fogom őrizni, mint a legdrágább kincsemet, és harcolni fogok érte. Harcolni az utolsó csepp véremig, az utolsó leheletemig. Már ha lehet addig.
Mert Ő ott fog állni fölöttem, a szemembe néz, fölémhajol, megpróbálja kiszakítani ujjaim közül a kincsemet, de nem sikerül neki. Felegyenesedik. A szemében tűz éled. A harag, a gyűlölet, a megalázottság elfojtott tüze. Mert nem először fordul elő vele, hogy valaki görcsösen óvja legféltettebb értékét. Nem először, most mégsem tudja, hogy mit tegyen. Szemében most a tehetetlenség fénye villan fel. Ahogy rám néz, a hátamon átfut a hideg és kiver a veríték. Kitör belőle a gúnyos, maró kacaj. Ránézek. Nem értem. Nem értem, miért nevet, s mi az a furcsa fény a szemében. Miért nevethet? Uram, segíts! Sok mindent vártam ettől a perctől, de nem hittem, hogy majd a szemembe kacag. Elbizonytalanodom. Pedig elhatároztam, hogy erős leszek és szembeszállok vele. Nevet. Hiszen Ő rajtam, nevet! Kineveti szánalmas próbálkozásomat! Ő már tudja, hogy úgyis felesleges. De én nem adom fel! Harcolok! Hiába nevet, most úgyem fog győzni! Én nem veszíthetek, engem nem vihet el!
Még mindig nevet. „Elég legyen, hagyd abba!” Elkomorul. Szemében olyannyira fellobban a düh, hogy minden bátorságom elhagy. Közelebb lép és néz, néz, néz… Vajon mi járhat a fejében? Mi lesz a következő lépése? Elmosolyodik. Talán észrevette a félelmemet? Ki fogja használni! „Nem félek tőled!” – kiáltom el magam olyan magabiztosan, hogy magam is meglepődöm. Arcára fagy a mosoly. Tehetetlen. Valószínűleg nem találkozott még olyan makacs emberrel, mint én. Ez jó jel. Még van remény! Még van esélyem a túlélésre!
Ebben a pillanatban valami összeszorítja a szívem. A szemem lecsukódik. Nem, nem hagyhatom! Utolsó erőmmel még a szemébe nézek. Kacag. Élvezi a szenvedésemet. A szemében mégis fájdalom ég. Mintha sajnálna. Ekkor lelkem elhagyja testemet, de visszanézve még látom, ahogy lassacskán az ujjaim engednek a szorításból, s elvesztem az egyetlent, amim még volt… Az ÉLETEMET.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.