Fő az elővigyázatosság II.

Talán emlékeztek még a történetre, amelyikben arról meséltem, hogyan hallgattak ki a rendőrségen. Nem gondoltam volna, hogy újra vendégül látnak – máshol, más ügyben. A történet egy átlagos péntek este kezdődött. Megjött a két biztos ismerős, irány a diszkó.

Még indulás előtt elolvasom az aznapi horoszkópom, ebben az áll: a nap folyamán szembekerülök a paragrafusokkal. Majd biztos! – gondolom, és fittyet hányva a jóslatra a fürdőszoba felé veszem az irányt. Séró belő, illat fokoz, cipő tisztít. Egy kacsintás a tükörbe, és indíts!

Megérkezik az autó: egy nyugati típus, potom áron, papírok és rendszám nélkül. Hátraülök, és egy felszabadult nevetéssel nyugtázom: jogosítvány egyikünknél sincs, meg az az igazság, amúgy sem vagyunk még tizennyolc évesek. A horoszkóp ezzel be is jött, ezzel már nem foglalkozva indulunk az éjszakába. Dübörög a zene, még a városban pár csikorgó fékezés a csajok előtt. Megérkezünk, csakhogy aznap, abban a faluban bizony nincs buli. Hát, akkor menjünk tovább. Este tíz óra négy perc. Dübörög a zene, kint teljes sötétség, és ahogy bámulok ki a szélvédőn, a távolban egy apró piros pontot látok. Zsaruuuk! – kiáltással csikorgunk, a sofőr tolatni kezd, de izgalmában a kocsi hátsó kerekeit az árokba tolja. Nincs menekvés, beragadtunk. Közben a rendőrterepjáró megérkezik. Egy terepruhás és egy egyenruhás. Fiatal srácok, nyugodtak és megértőek. Büntetés nincs, toljuk ki a kocsit és nyomás haza! – mondják higgadtan. Kitoljuk, egy kösz és már haladunk is visszafelé, de mi akkor is diszkóba akarunk menni, úgyhogy egy másik úton haladunk tovább. Útközben egy szirénás autó körvonalait veszem észre az ellentétes sáv mellett. Reggelre már úgysem lesznek kint – gondolom. Közben kiderül, hogy a városban péntek este nincs diszkó. Na, erre még a zselé is lefolyik a hajunkról. Hát akkor hazamegyünk, ott iszszuk le magunkat.

Pár száz méterrel előttünk halad egy kocsi, aminek megjelent az a bizonyos piros fény. Forduljunk vissza – ordítom –, de a többiek szerint az csak a vasúti jelzőlámpa. Hát nem! A zsaruk kiszúrnak minket. Kiszáll egy nagydarab férfi és egy nem kisebb nő. Kiderül, nincsenek teljesen rendben a kocsi papírjai, bennünket átültetnek az autójukba és az egyik utasunk követi a szirénázó autót. Elindulunk, viszont a srác az ellenkező irányba próbál meglépni. Mivel vezetni nem tud a városi rendőrség alakulata könnyedén lemeszeli. Odaérünk mi is a minket megállító vámrendőrség kocsijában. Igen, már kétféle rendőrség ellenőrzése alatt állunk. Elöl a városi rendőrök szirénáznak, utána a mi német csodánk halad és végül a vámrendőrök szirénáznak. ĺgy érkezünk az állami rendőrség épületéhez, ez már három hivatalos szerv. Bekísérnek az őrsre, és meglepően udvariasak. Befut egy civil, gondolom amúgy rendőr, és kiabál velünk, hogy mégis milyen diszkóba akartunk menni. Biztos lopni jöttünk. Közben egyenként bekísérnek egy helyiségbe, ahol kipakoltatják a zsebünket, megmotoznak majd vissza a felvételi helyiségbe. Amíg felveszik az adatainkat a civilruhás végig ordibál, bár alacsony testalkata miatt ez inkább mulatságos. Társaimnál nincs személyi igazolvány úgyhogy rövid konzultáció után úgy döntenek, hogy elveszik a pénzünket – bírság címén. Nem ellenkezhetünk, bár ők sem tudják a választ, hogyan jutunk haza pénz nélkül a 60 kilométerre lévő otthonunkba. Miután utunkra engednek, leülünk a padra, így jól látjuk, mi történik az önkéntes „balhéelvivő” társunkkal.

Fél egy felé járhatott az idő, mikor egy újabb villogó vámrendőrautó érkezik. A társunkat beültetik az autónkba, ő, mint említettem, nem igazán tud vezetni. Tíz percbe telt míg végre sikerült elindulnia. Ezen nagyokat röhögünk, meg azon is, hogy ezen az estén minden sikerül, csak a cél – egy igazi buli – nem.

Az idő egyre hűvösebb, irány a vasútállomás, aludjunk ott, aztán majd valamit kitalálunk. A váróterem zárva, bekopogunk az állomásfőnökhöz, aki erős párlatszag, nevezzük nevén, szédítő vodkabűz kíséretében, végül nagy nehezen, de kinyitja nekünk a várótermet. Mindenki elfoglalta a saját kis padját és el is aludt, rajtam kívül.

Két és fél óra alatt háromszázharmincnégyszer járom körbe a várótermet, harmincszor próbálok meg elaludni. Eljön az idő. Amint meghallom, hogy a mozdonyvezető beindítja a felénk csak „csángónak” nevezett kis motorvonat ot, ébresztem a társaságot. Felszivárgunk az egyetlen vagonba, ahol rajtunk kívül nincs más utas. A vonat elindul, a kalauz jön. Én kinyitom a szám és, ha én egyszer kinyitom a számat és hozzáadom az önbizalmam, akkor az meg is hozza az eredményt. Tíz perc alatt megdumálom a kalauzt, úgy, hogy még az átszállásnál a másik vonat kalauza sem jön felénk, miután beszél az előzőleg megdumált kalauzzal.

Reggel ötkor szállunk le a vonatról, amire a telefonra tartogatott tizenöt koronából egy, a piacra igyekvő árustól még egy kiló paradicsomot is veszünk. Ezt az egy kilót az egyikünk rekordidő – három perc – alatt magába tömi. Jókedvűen ballagunk hazafelé az út közepén, kihasználva a hajnali ürességet és élvezve, hogy épen és főleg szabadon szívhatjuk magunkba a csípősen hűvös levegőt. Hazaérve arra gondolok, hogy mi lehet a kocsival és az önfeláldozó társunkkal. Fáradtan fekszem le és közben azon elmélkedem, hogy milyen túrán, vagyis tortúrán vettünk ma részt. A következtetés: bár a zselé is kiment a hajamból, a cipőm is koszos lett és izzadt is vagyok, mégis többet ért ez az este mint a diszkó.