Bízom az emberekben

Meleg, napsütéses kora őszi délelőtt volt. Hazafelé sétáltam a suliból, s közben élveztem még azt a kis jó időt. Sétáltam, néztem az egymás mellett szótlanu- elhaladó embereket.

Egyszercsak észrevettem egy idős bácsit az út túloldalán. Azt hiszem, éppen füvet szedett, vagy valami hasonlót csinált. Odanéztem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Éreztem, hogy figyel, és oda fordultam. Láttam, hogy a bácsi fülig vigyor volt és egyszer csak elkezdett integetni. Értetlenü- és meglepve néztem egy darabig, hiszen eddig soha az életben nem találkoztam vele. Aztán (hiszen mást nem nagyon tehettem, és azért bolondnak sem akartam nézni) én is elmosolyodtam és visszaintettem.

Érdekes eset volt. Valahogy, lehet, hogy egy kicsit furcsa, de jólesett. Más ember bolodnak nézte volna a bácsit, és legyintően továbbállt volna.

Ez az eset feltárta előttem azt, hogy valójában milyen szörnyűek is vagyunk mi, emberek. Csak úgy egyszerűen nem törődünk egymással. Miért is törődnénk? Ha valaki tényleg belegondol, elmegy a kedve az egész dologtól. Legalábbis én így érzem. Miért lettünk ilyenek? Együtt növünk fel. Egy iskolába járunk, és a kamaszéveinkben elválaszthatatlanok vagyunk. De amint kiszállunk az iskolapadokból, minden megváltozik. Lehet, hogy továbbra is barátok maradunk, de már csak hetente, aztán csak havonta találkozunk, és mire felocsúdnánk, már csak karácsonyi üdvözlőlapokat küldünk egymásnak. Aztán azt sem. Valakinek jobb irányba fordu- az élete, valaki megmarad annak, aki volt. ĺgy lassan elfogynak a közös témák, hiszen valaki a pénzt, valaki a boldogságát keresi. És persze jönnek az „új barátok”, akik – mindegy. hogy miért –, de biztosan nem azért szeretnek, amilyen vagy valójában. Van aki csak úgy elfordu- mindenkitől, mert elege lett a világból. De ez akkor sem jó így. Lassan csak a munkára lesz időnk, és a családunkka- is elfelejtünk beszélgetni. És vége! Tönkrement a család, és ha az embernek már menedéket nyújtó családja sincs, akkor tényleg elvesztett mindent. És akkor elmegyünk kibeszélni dolgainkat egy vadidegen embernek, ahelyett, hogy egy jóbaráthoz fordulnánk.

Azért reménykedjünk abban, hogy nem minden ember ilyen. Vannak azért még kivételek, úgymond „üde színfoltok” ebben a megszürkült világban.

Hát, mindenesetre én bízom benne, bízom bennünk, emberekben.