„Nem kell a szemüveg…”

Kilencéves kora óta rövidlátó, fél dioptriával kezdte, aztán egyre romlott a szeme, most már három dioptriája volt. Az, hogy versenyezni szemüveg nélkül álljon oda, szóba sem jött, nem látott jól a pályán. Ha havazott, esett, az kész katasztrófa volt. Tizennyolc éves kora óta használt kontaktlencsét, az már több kényelmet nyújtott, felvehette a speciális napszemüveget, s az nem párásodott be, de az sem volt igazán tökéletes, nem bírta ki egész nap vele, ki kellett vennie, hogy megpihenjen a szeme. „Zavart, ha változott a fény. Ha este volt a verseny, akkor meg a mesterséges megvilágítás, a lesikló szakaszokon hiányzott a biztonságérzetem – vázolja a 31 éves válogatott síző, az első szlovák versenyző, aki Világkupa-versenyt nyert. – Az elmúlt idényben az is megesett, hogy a rajtnál nem tudtam tájékozódni. Előtte már hallottam, hogy van megoldás, sokan dicsérték, eldöntöttem, hogy rászánom magam.”

Április elején, négy nappal a hazai bajnokság után műtötték, egyszerre mindkét szemét. „Általában előbb az egyiket szokták, aztán a másikat, én egy zsolnai magánrendelőben kikönyörögtem, hogy végezzék egyszerre. Időt kellett nyernem, hogy minél hamarabb elkezdhessem az edzéseket. Lézerrel operáltak, már egy újabb módszerrel. A műtét előtt elvégezték a szükséges kivizsgálásokat, megnézték, hogy nincs-e valami egyéb gond is. Maga a műtét rövid procedúra volt, talán öt–hét percig tartott, s nem éreztem semmit. Utána meg mindjárt beültem az autóba, és a barátnőm hazavitt. Az első napon éreztem némi fájdalmat, de a második–harmadikon már alig.”

A hónap végén már a trencsénteplici gyógyfürdőben találtunk rá. „Mindent előre kell terveznem, ezt a regenerációt már a műtét előtt beütemeztem, hála istennek a szemorvos talált számomra megfelelő időpontot, így nem kellett semmit átszervezni. A doktornő megengedte, hogy két héttel a beavatkozás után fürdőbe utazzak, sőt, akár már edzhetek is.”

Erről szól a sportoló élete: amint befejeződik az idény, elvégzi a generáljavítást, rendbe hozza elnyűtt, elfáradt testét, s nekivág, hogy újrakezdje a munkát. „Tizennyolc éves korom óta tréningezek profi körülmények között, s az elmúlt másfél évtizedben talán kétszer hagytam ki az idény utáni erőfelújítást, de azt meg is éreztem. Akkor sehogy se fért bele a programba, szakdolgozatot írtam, államvizsgáztam a testnevelési főiskolán, s minden maradék időmet annak szenteltem. Ahogy múlnak az évek, úgy tapasztaltam, hogy az állandó nagy terhelés érezteti hatását. Az persze mindenkinél egyéni, hogy miben. Nekem legjobban a hátam szenved, s úgy általában a sífutók esetében főleg a test felső része, a nyak és a váll, a lapockák közötti csigolyák. Egyébként a mi sportunk az egészségesebbek közé sorolható, nem áll fönn annyi sérülésveszély, mint például az alpesieknél vagy több más sportágban.”

Minden relatív. Martinnak is voltak sérülései, de ezeket érdekes módon, és legtöbbször nem sífutás közben szenvedte. „Tavaly görkorcsolyázás meg biciklizés közben elestem, utóbbinál olyan szerencsétlenül, hogy eltörtem a kulcscsontomat. Úgy kellett összetákolni egy fémlemezzel.” Martin falusi gyerek, a szülei árvai parasztemberek, akik kemény munkához szoktak. Ezt tanulta meg a fiuk is, akit arra neveltek, hogy becsületes, dolgos, egyenes ember váljon belőle. S arra, hogy ne nyafogjon minden apróságért, s férfi módjára menjen tovább.

Az idén nem rendeztek világbajnokságot sífutásban, annál jelentősebb lesz az elkövetkező szezon a libereci vb-vel. Egyrészt, mert ez már sok mindent jelez, hiszen két év múlva már olimpia lesz Vancouverben, s utána még egy világbajnokság Norvégiában. „Azt tűztem ki célul, hogy még három idényt végigversenyzek. Persze, ha az egészségem engedi – alig mondja ki, gyorsan lekopogja –, mert ember tervez, isten végez. Motiváció, az van, csak egészség legyen. Azt mondják, hogy a mi sportunkban, s főleg a maratoni távon a 26-35 éves kor a legideálisabb. S ebbe még beleférek...”