Kelkáposzta az étlapon

Az őszi – vagy tartós – kel nagy méretű és zárt fejű, erős, sűrűn erezett levelű, markánsan káposztaízű. Késő nyári időszakban kerül piacra, hűtőszekrényben egy hétig tárolható. A kelkáposztát leggyakrabban párolt zöldségként, főzeléknek, levesnek vagy töltött tekercsnek dolgozzuk fel. Elkészítéskor esetleg a külső sötét leveleket eltávolítjuk, s azután mossuk meg alaposan a kelkáposztafejet. A kemény torzsát ékformán kivágjuk, a káposztafejet nagysága szerint negyedeljük vagy nyolcadoljuk, és gyenge tűzön főzzük. A nagy darabokat apró csíkokra vagy kis kockákra is vághatjuk. A kelkáposztát ne főzzük sokáig sok zsiradékkal, mint az korábban szokásos volt, hanem kímélő módon inkább pároljuk. Csíkokra vágva már 5-8 perc is elegendő. Az átható kelkáposztaszag, amely főzés közben keletkezik, valamelyest enyhíthető, ha a főzővízbe egy öntet ecetet vagy egy szelet barna kenyeret teszünk. A kömény is csökkentheti a káposztaszagot.

Fűszerezéshez használhatunk ezenkívül paprikát, curryt, szerecsendiót, valamint kakukkfüvet, koriandert és csilit. A kelkáposzta, mint minden más káposztaféle is, sok vitamint tartalmaz: B6-, E- és K-vitamint, folsavat, ásványi anyagokat, kalciumot, káliumot, vasat, valamint aszkorbigént (a C-vitamin elővitaminját, amelyből a vitamin főzés révén keletkezik). A rövid főzés csökkenti a káposzta C-vitamin-tartalmát, de a túl hosszadalmas főzés is káros, mert a kialakuló vitamint újra megsemmisíti. Ha nem tápláléknak használjuk a kelkáposztát, akkor is eredményesen kezelhető vele a szervezet. Káposztalevél-pakolással a mérgező anyagokat vonhatjuk ki úgy, hogy egész éjszakán át ráhelyezzük az érintett testtájékra.

(természetgyógyászat)