Ágyba kapja a reggelit

Olga Kelymanová volt az első, aki „jött, látott – és maradt”. Kivételes nő, irigyelték sokan. A nagy meglepetés azonban csak ezután, 2004-ben következett, amikor ötévi ismeretség után, thaiföldi nyaralásuk derekán, hirtelen úgy döntöttek: ott, helyben házasságot kötnek. Ő, az akkor huszonhat éves sportszerkesztő (aki ma már jó nevű PR-menedzser, s producer szakos hallgató a prágai filmművészeti főiskolán) és a hatvanhat éves, világhírű filmrendező. Negyven év! Mindenki a kettőjük közti korkülönbséget emlegette, csak ők foglalkoztak mással. Egymással. Olinka tud valamit. Férjet formált egy nőbolond agglegényből. És most megint ámuldozhat a világ: Jiří Menzel hetvenévesen apai örömök elé néz. Harmincéves felesége pár nappal ezelőtt bejelentette: babát vár. Attól a férfitől, aki ez idáig fennen hangoztatta. „Én? Gyereket? Soha!” Kivételes nő, gondolják most sokan. És igazuk van.

„Én is megéltem egy-két szép szerelmet Jirka előtt, de anélkül, hogy bárkit is megsértenék, azt kell, hogy mondjam: egyikükhöz sem fűzött olyan erős érzelmi kapcsolat, mint Jirkához – állapítja meg. – A legnagyobb szerelem ugyanis, egészen addig, míg nem találkoztunk, a sport volt az életemben. Sport tagozatos gimnáziumba jártam České Budějovicében, sem a színház, sem az irodalom nem jelentett számomra annyit, mint a sport. Görkorcsolyáztam, futottam, úsztam, síeltem, tulajdonképpen minden érdekelt, ami a mozgással összefüggött, egyedül a fittnesztermeket kerültem. Oda nem voltam hajlandó betenni a lábam. Nekem a sport a friss levegővel, a természettel, a teljes szabadságérzettel kapcsolatos, nem a mások által diktált, testformáló gyakorlatokkal. Rövid távon nagyon jól futottam. Kitűnő eredményt értem el minden versenyen. A görkorcsolya pedig valósággal hozzánőtt a lábamhoz. Imádom a sebességet, főleg azt, amelyet önerőből érhetek el. Ezzel Jirkát is sikerült megbolondítanom, ennek köszönheti sajnos a combcsonttörését is, mert egy napon ő is jött velem. Görkorizni akart, azt mondta, szeretné kipróbálni. És rögtön az első alkalommal meg is történt a baj. De ami nagyon tetszik benne, ez sem vette el a kedvét azoktól a dolgoktól, amelyek, még mielőtt ismertük volna egymást, egyáltalán nem érdekelték. Télen együtt járunk sízni, nyaranta nagyokat úszunk, legendás lustaságát sikerült legyűrnie mellettem.”

Hogy jó hatással vannak egymásra, vagy ha úgy tetszik: remekül kiegészítik egymást, azt az is jelzi, hogy átrendezte férje étrendjét, változatossá és egészségessé tette, s rá tudta szoktatni őt a finom, zamatos vörösborokra. Olinka előtti életében ugyanis nem ivott mást, csak teát, kávét és vizet. Bor vagy sör, netán tömény alkohol szóba sem jöhetett. E két utóbbiról ma sem akar hallani, magyarországi meghívásai során azonban már maga választ vörösbort az itallapról.

„Jirka nagyon szereti, ha finom falatokkal kényeztetem, ettől függetlenül mégis azt kell, hogy mondjam: soha nem kérdezi meg tőlem, hogy mivel várom haza, mi lesz a vacsora. Ő mindig csak akkor eszik, ha már éhes. Addig nem is érdekli, hogy mit főztem neki. Én viszont tudom, hogy mi az, ami nehéz lenne a gyomrának. Jirka ugyanis imádja a húsos ételeket. Budapesten a csülkös bablevest, a gulyást, a pörköltet, a háziasan elkészített húslevest. Mi általában hat felé vacsorázunk, s olyankor már egyébként sem ehetünk nehéz, zsíros ételeket. Én azt szoktam mondani: a test nem felejt. Nem mindegy, mit adunk neki. Megjegyzi. S ha rosszul bántam vele, megbosszulja. Ezt már Jirka is megtanulta. Jirka konzervatív az étkezés terén, ő nem szeret kísérletezni, ismeretlen ízek felé merészkedni. Neki például a halételek sem ízlenek. Szusira sem tudnám rászedni. A beafsteakért azonban mindig nagyon hálás. De azt is frissen tálalom, nem fordulhat elő, hogy már egy nappal korábban elkészítettem, és a fridzsiderből veszem elő. A vacsora, anélkül, hogy mi ezt megbeszéltük volna, az én feladatom lett az évek során, Jirka a reggelit készíti el, és minden egyes alkalommal az ágyba hozza. Friss gyümölcs, müzli, kávé, tea, gyümölcslé, joghurt – általában ezzel kedveskedik.”

Harmonikus kapcsolatuk mindenki számára azonnal feltűnő. Lelki adóvevő készülékük ugyanis tökéletesen működik. Akár egyetlen pillantásból is olvasni tudnak.

„Azonnal észrevesszük a másikon, ha valami baja van. Jirka érzékeny ember. Ha azonnal nem is mondja el, mi bántja, amint lehetőségünk adódik, hogy megbeszéljük, máris közli velem. A lelki kiegyensúlyozottságnak, szerintem, elengedhetetlen tartozéka, hogy képzeletben mindig fogjuk egymás kezét. És, hogy bízunk a másikban. Mindig, minden helyzetben. Sokszor kérdezik tőlem, hogy nem zavaró-e számomra a köztünk levő nagy korkülönbség. Ha egyszer is zavart volna, nem lennék Jirka felesége. Én a mának élek. Nem a tegnapnak és nem a holnapnak, hanem mindig az adott napnak. Én nem foglalkozom azzal, hogy Úristen, mi lesz holnap, engem most egyáltalán nem érdekel, hogy miképpen alakul a sorsunk. Én nem vagyok az a tervezgetős, előrelátó típus. Nekem az a fontos, ami most történik velem, a pillanatnyi életem. Lesz, ami lesz. Amíg úgy érzem, mindketten örülünk egymásnak, nem félek a holnaptól. Ha feszültség van köztünk, akkor csak amiatt, hogy mindig várni kell rám, ha megyünk valahova. Jirka már rég felöltözve áll az ajtóban, amikor én még mezítláb téblábolok a fürdőszobában. Ezzel mérhetetlenül fel tudom idegesíteni őt. Ezért találtam ki nemrég, hogy ezeken az estéken észrevétlenül odakészítek neki egy kisszéket az ajtóhoz. Hogy ne kelljen állva várakoznia. Le is ül szépen, de hogy milyen képet vág, amikor végre azt mondom, hogy indulhatunk, azt csak fényképen tudnám megmutatni, szavakban leírni képtelenség lenne. És még egy dolog, amelyben különbözünk: teljesen más a bioritmusunk. Én nagyon sokáig képes vagyok fent lenni, hajnalig elvagyok a munkámmal, mert besegít az éjszaka nyugalma. Jirka egészen más típus. Neki már tizenegykor aludnia kell, mert szeret korán kelni. De ebben is megtaláltuk a közös nevezőt: ha kész a reggeli, kinyitom a szemem, majd, ha lehet, viszszaalszom szépen. Jirka pedig csendben eloldalog.”