Vasárnapi expressz

Hamar megszokjuk az új üléseket, amik szemmel láthatóan csak nekünk újak, láttak már ezek mindenféle mennyiségű és milyenségű retikült, hátizsákot, sporttáskát, oldaltáskát, nejlonszatyrot, gyerekszandált és csupasz lábfejet is melegebb napokon. Lacinak alig fér el a lába, folyton beleütközik a térde az előtte lévő ülésbe, én is az ölemben szorongatom a táskámat – talán annyira mégsem tetszik ez az új vonat. A füles táskának már nem is jutott hely, a birkapörkölt, a bolognai spagetti meg a rántott hús itt pihen a lábamnál, műanyag dobozokba csomagolva.

Hirtelen vasárnapnak gondolom ezt a hétfőt, minden egy klasszikus vasárnapi forgatókönyv szerint alakult: ebéd, pakolás, gyors autóút Kiskunfélegyházáig, pályaudvar, búcsúzkodás meg azonnalindulanegyedikvágányról. Kiszámítható, meglepetések nélküli nap, csak a nyugtalanság állandó, mert persze, mindig akad valami, amiért aggódni lehet: időben elérjük a vonatot, induláskor, mikor a kabátzsebeinket tapogatjuk, a pénztárca-lakáskulcs-telefon szentháromságból egyik se hiányozzon, és persze, legyen mindig kéznél papír zsebkendő. Nálunk a vasárnap nem a nyugalom napja, pedig jobb helyeken, mondják, az szokott lenni, én az idejét sem tudom, mikor volt az, ha volt egyáltalán.

Az ágyban fekszem, nem nyitom ki a szemem, az éjjeli álom még egészen közel van, csak vissza kellene zuhannom, és ott folytathatnám, ahol abbamaradt. De rögtön eszembe jut, hogy vasárnap van, hogy mindjárt menni kell, pedig a vonat csak fél ötkor indul, csak nehogy itt felejtsek valamit. Pedig ha valamiben, hát a pakolásban igencsak nagy rutint szereztem a kollégiumi évek során – ezzel nyugtatnám magam, ha eszembe jutna. Persze, nem jut. Mert én, ha tudom, hogy mennem kell valahová, az egyik felemmel már szinte ott vagyok, a másik felem meg, ami itt ragadt, csak idegeskedik. Bizonyára nem efféle felemás napra gondolt a Jóisten, amikor a hetedik napon megnyugodott.

A vesszőfutás már a húslevesnél elkezdődik, elsőnek ürül ki a tányérom, mintha én lennék a legmohóbb is egyben. A főételnél már egyre gyakrabban pillantok a faliórára, az utolsó falatka hús mellé még belapátolom a maradék sült krumplit, aztán gondosan összehajtogatom a szalvétát, és akkor látom, hogy a többiek jóízűen újratöltik a kompótostálakat, és szednek még maguknak a rántott húsból. Desszertről pedig ne is álmodozzunk, a kávét is futva isszuk meg. Néhány órával később, a vonaton ülve már nem is érezzük a koffein hatását, Laci, ha megfelelően helyezkedik, rögtön elalszik, én meg nézek kifelé az ablakon, keresem a szántókon legelő őzeket.

Most kivételesen Laci is ébren van, és én sem tudok kedvemre belefeledkezni a tájba, belerobogunk valami végeláthatatlan tejszerű ködbe: csak a sínek melletti fákat látni, semmi többet. Már nem vagyok nyugtalan, itt ülök, tartok valamerre, jobban mondva visznek, szállítanak, mint valami csomagot A-ból B-be. Igazán kellemes állapot, van időm gondolkodni. Most épp azon, mennyire szeretem azokat a vasárnapokat, amelyek semmiben sem hasonlítanak erre a vasárnapra (mert ugye, ez egy olyan hétfő, ami tulajdonképpen vasárnap). Otthon vagyok, otthon vagyunk, ez még mindig az új lakásunk, pedig hónapok óta itt lakunk már, és azt a pár dobozt, amit a fal mellé állítottunk, valószínűleg már sosem rakjuk el. Nem is tudnánk, mert a vasaló, a ruhaszárító és a nyári ruhákkal és cipőkkel megrakott dobozok már az összes létező helyet elfoglalták a beépített szekrényben. Ezt gondolom a valódi nyugalom napjának: nem húzzuk fel a vekkert, hagyjuk, hogy besüssön a nap, és ha kicsivel később ebédelünk, nem is olyan nagy baj.

Ha vonaton utazom, mindig más helyekre gondolok. Mert ez az ablak melletti ülés csak egy átmeneti állapot, pont, mint az év utolsó napja. Nem hat meg különösebben, talán azt sem bánnám túlzottan, ha valamilyen különös véletlen folytán a vonaton maradnánk, és úgy robognánk át az új évbe, ebben a nagy ködben, hogy észre sem vesszük. Pedig este házibuliba vagyunk hivatalosak. Talán már nem is a születésnapok, a szilveszter és karácsonyesték jelzik az idő múlását: a vasárnapi vonatutakból érzem, hogy öregszem. És hogy talán mégsem csak visznek, de én magam is tartok valahová (legalábbis ebben reménykedem). A Petőfi utca felé, a lánykollégium felé tartok, hátamon iskolatáska, térdig ér a hó, rövidebb a parkon át, holnap témazárót írunk történelemből. A Széher út felé tartok, hátamon iskolatáska, mindjárt átázik a csizmám, hétfőn fel kell vennem az indexem. A Lupény utca felé tartunk, hátamon iskolatáska (ugyanaz), Laci mindjárt rám néz, és azt kérdezi, éhes vagyok-e, ami persze azt jelenti, hogy ő már nagyon az. Gyorsan felosztjuk egymás között a menüt, övé a birkapörkölt, enyém a rántott hús. És még mielőtt kipakolnánk, a telefon után nyúlunk, és azt mondjuk, amit minden klasszikus vasárnap este mondani szoktunk: Szia, Anya, megérkeztünk.