Vasárnap után, Nemzeti előtt

Tudjuk, ugye, a hagymát. Hogy amit én soha, még a közelét se, az a hagyma. Nem mondanám, hogy ennyire idegenkednék a tánctól is, mert nem idegenkedem, de hogy nagyon távol áll tőlem, az fix. Talán mert a vérmérsékletem is erre predesztinál, s felmenőim közt sem tudom egy nótás kedvű, táncos lábú ősig sem visszavezetni magam, a hajlam a tánchajlamtalanságra sokszorosan adott. Az meg, gondolom, egyenesen adódik ebből, hogy a művészetek közt sem éppen ezt a műfajt tartom számon legelöl. Nem is gondolnám, hogy érdemes szót szaporítani ebből, ha nem volna művészvérű sztárkollégám, a Laci, ugye, a Szabó G., akinek rettenetesen fontos, hogy amit ő csodálatosnak lát, azt mással is megláttassa, nem kímélve engem sem. Nos, a tánc és én, ez az ő szenvedélyes természetének igen nagy kihívás. Hogy mint olyan, végre magával ragadjon engem, én a táncot szeressem legalább féloly szenvedéllyel, mint ahogyan nem, s ez az egész az ő munkájának eredményeképpen. Többször megkísértett már kisebb-nagyobb (előbbi) sikerrel. Legutóbb egy olyan interjút hozott a Frenák Pál Társulat kubai származású párizsi táncosától, hogy a lélegzetem elállt, mert patikamérlegen adagolta belé a táncot, hagyta kinyílni előttem (előttünk, Vasárnap-olvasók előtt) az embert. S mert látta az úr (a Laci), hogy ez tetszik, hogy kellőképp fel vagyok csigázva, volt bátorsága elvinni a pozsonyi InTime-előadásra. Előtte még egy nagy meglepetést is kaptam, a 47. Vasárnapban kibontakozó embert, a kortárs tánc hús-vér szobrát állította elém, hogy lássam, nem légből kapja, amit ír (látom). Nelson Reguera, a világ táncszínpadának királya, a Frenák-társulat ikonja egyszer csak ott állt előttem a Vasárnappal, a gyönyörű, very, very nice Vasárnappal, köszönve, hogy ő itt bemutatkozhatott. Egy ölelnivalón, kedves, közvetlen, szerény, mondhatnám, gyerecske (az biztos, hogy a fiam lehetne). Nem mondhatom mégse, mert a színpadon amit a testével kifejezni tudott, az minden volt, csak gyerek nem. Lélegzetelállító, ahogy a Vasárnapban megismert ember után a pozsonyi Nemzeti színpadán kibontakozott előttem a táncos. Hazudnék, ha azt mondanám, egyből rajongója lettem a műfajnak, de azt el kell ismernem, a szám tátva maradt. És nem a színpadról lopott vérvörös rózsa miatt, amiről most már mindig a Frenák Pál Társulat, annak is az ikonikus vasárnapos Nelsonja, maga a tánc jut eszembe eztán.
Csak kivitte.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

----------------------------

Ó, kicsikém, lehelte, széles arcán könny futott le, széjjelázik a festés, szipogott rögtön dühösen, öltözz a VASÁRNAPi ruhádba, vedd föl gyöngyös nyakéked, és főként vegyél friss bugyit, kis bestia! Jó: ez a boldog felelet.
EP: Fuharosok