Talán lassan vége? Szeptembertől ismét egy újrakezdés közepén fogom magam találni, és már őszintén, nem tudom, jó-e ez nekem. Suli, közelgő tél, és ki tudja, még mi vár ránk. Nem is merek igazán ezzel foglalkozni. Tekintve, hogy nincs sok választási lehetőségem jelenlegi élethelyzetemben, maradok a candide-i elvnél, hisz ez a világ a világok legjobbika. Ahogy Voltaire is hosszú utazáson mutatta be maga legjobb világát, az enyémről is lehet hosszú sorokban regélni. Megfelelő mennyiségű szarkazmussal és öniróniával még olvasmányos és eseménydús irománnyá is tudom talán tenni. Legalábbis teszek rá egy kísérletet.
Kezdem talán a jelen pillanat bemutatásával. Szombat van. Körmömre égő munkáimat, köztük ezt a cikket próbálom megvalósítani, a gyerekek is szeretnék, ha figyelmet szentelnék csip-csup ügyeiknek. Most például Johanna elemzi a kiürült tejesdobozzal a kezében, hogy milyen fontos az utolsó kortyért szétszedni a dobozt, és hogy Tivadar milyen gonosz, mert mindig azt mondja, hogy van benne glutén, pedig nincs is. Igaz? ANYAAAAA, ugye nincs benne glutén! „Nem, nincs benne.” Vetem oda lányomnak két szó közötti szünetben, de rá sem nézek. Nem vagyok büszke ezekre a pillanatokra, de ez az ára annak, hogy ebéd után elmehessünk fagyizni. Talán az idő is kitisztul addigra. A fiúk most épp kezes bárányok, Margitvirág is velük van, zenét hallgatnak, ami bár nem az én ízlésem, de kint szól az udvaron, így elviselhető, és még a gondolataimat is hallom tőle.
Közös reggeli után Tivadar mosogatott. Nem tudom, milyen hatásfokkal, de szó nélkül megcsinálta, és innen, messziről egészen vállalható a látvány. Gyakori, hogy ilyenkor újra kell mindent mosogatnom, és elmerengek, valóban segítség volt-e, hogy ő is nekifogott, de mindig oda lyukadok ki, hogy valamikor be kell gyakorolnia. Fejlődni fog. Ma épp azáltal, hogy kitartóan mosogatott. Hanka meg odavitte a reggelikor keletkezett mosatlanokat. Olivér pedig elment bevásárolni. Csak egy tojás törött el, és még Margitvirágot is elaltatta ezalatt a babakocsiban, mert magával tolta őt is. Ezek a sorok takarják idillünk pillanatait. Szeretem az életünket, mégis gomolyog bennem a hiány és a keserűség. Hogy a csudába ne gomolyogna? Még csak három hónapja változott meg gyökeresen az életünk, akkor veszítettem el a férjemet. Azóta évszakok váltják egymást, itt a nyár, és én csak kapkodom a fejemet.
Táborok, programok, unalom, fesztiválszezon. Egyszerre sok és kevés, ami történik velem. Ilyen egyensúlyhiány szerintem még sosem volt az életemben. Az egyetlen biztató dolog, amit el tudok mondani erről az állapotról, hogy egészen bizonyos, az élet így sem áll meg. A Föld forog, reggel lesz és este minden nap. És Isten látja, hogy ez így jó. És ha Ő így látja, mi okom lehetne nekem ezt kritizálni? Az, hogy én nem így képzeltem? Ki vagyok én ahhoz, hogy jobban tudhassam? Élek a lehetőségekkel, elvégzem a feladataimat, amihez erőm van, és elfogadom a segítségeket, amiket kapok.
A nyár legmeghatározóbb emléke túlzás nélkül a Jade Fesztivál volt. Életem legmerészebb vakrepülését követtem el azon a héten, de megérte. Komoly előkészületeket tettem. Elvégre csak arról több cikk van a világhálón, hogy hogyan utazz babával. Külön tematika arra, mit vigyél, ha félpanzió, és mit akkor, ha all inclusive szállásra készülsz. Én megírhatnám ennek a sátras verzióját. Ha röviden kellene összefoglalnom, akkor ennyit mondanék: Vedd lazán, és csináld! Elvégre nyár van. Nem fog megfázni, étel lesz, és olyan még nem volt, hogy nincs sehogy. Ami pedig a nagyokat illeti? Nekik soha semmi nem jó. Így az a jó stratégia, ha a saját szükségleteimre teszem a hangsúlyt. Hogy mik is ezek? Ne aggódjak az életükért. Ne hagyják el a szandáljukat, igyanak eleget, kerüljék a különböző kütyüket, legyenek sokat társaságban. És hogy elérjek azokig a szükségletekig, amikhez nemcsak a lelkemnek, hanem a testemnek is köze van: örülök, ha sikerül nyugalomban reggeliznem. Remek, ha kétnaponta kávéhoz jutok. Imádom, ha heti egyszer elkészíthetem itthon az álomkávémat, amit sehol nem tudok megvenni. Ha ehhez társaság is van, az maga a mennyország. Szeretem, ha tiszta a jurta, de ez már az ideák világát színesítő álom csupán.
A jurta is egy sátor. Az, hogy ezen a fesztiválon kettőben laktunk, és a kicsiben aludtunk hárman, a nagyban pedig a két fiú, az nálunk papírforma. Hogy miért nem cseréltünk helyet? Mert semmi pénzért nem szakítottam volna a retró kutyaházsátor élményével. Teszteltük viharban, kánikulában egyaránt. Az oldalam kék lett, olyan kemény volt a föld, a két kislány rajtam aludt, de mindennek dacára imádtam. A fesztivál legkisebb sátora cím győztese lettünk volna, ha létezik ez a kategória. Ami igazán viccessé tette az eleve látványos jelenséget, hogy mellette állították fel a fesztivál legnagyobb sátrát. Szerintem közel akkora volt, mint a jurtánk itthon.
A fesztiválos napok hatalmas élményt adtak babától mamáig mindenkinek. Voltak körülöttünk emberek, aminek a legnagyobb előnye az volt, hogy el tudtam menni pl. mosakodni egészen egyedül. Az, hogy meleg víz nem volt, szerintem csak azoknak probléma, akik nem érik be semmivel, ami nem tökéletes. A helyzet az, hogy én is a perfekcionisták táborát erősítem, így vacogó foggal és anyázva zuhanyoztam a hideg vízzel, és szerintem csak azért nem potyogtak a könnyeim, mert a víz lemosta őket. Mert amint egyedül vagyok, zuhanok. Ha még olyan tényezők is segítenek, mint a jeges zuhany, akkor percek alatt lelki poklom legmélyebb bugyrában találom magam. Szóval volt sírás, nevetés, evés, ivás, tánc hajnalig. Minden, ami egy jó bulihoz kell. A gyerekeket alig láttam. Jöttek-mentek hasonló korú, frissen szerzett barátaikkal. Ennek köszönhetően egészen sok programra eljutottam én is, és sokat tudtam beszélgetni felnőttekkel. Azt hiszem, igazán rám fért egy ilyen megmerítkezés a világban.
A fesztiválról hazatérve nyakamba szakadt a rengeteg szennyes és helyre pakolandó cucc. A gyerekek szétszóródtak a nagyik között, itthon maradtam a feladatokkal és Margitvirággal, akinek mindig volt számomra jobb ötlete a házimunka elvégzése helyett. A rám szakadó depresszió sem segítette a haladást, és ennek nyomait még mindig őrzi a jurta. Napról napra érem csak utol magam. Talán szennyes már nincs, így, három héttel a hazautazás után. Sebaj, szerencsére minden feladat megvár. Ám a nyár simán elszaladna a fejünk felett, ha nem döntenék tudatosan az időmről. Igyekszem szórakoztatni a gyerekeket, ha épp itthon vannak, és építgetni a bevételünket jelentő vállalkozásomat, amikor épp arra van lehetőségem. Tanulom a vállalkozói gondolkodást, figyelem, milyen időket tudok még felszabadítani, számolom, mennyit is kell keresnem, és azt milyen formában tervezem. Megtaláltam a szakembereket és a segítőtársakat ebben a világban is, ami kezdi élvezetessé tenni a feladatkupacot. Alig várom, hogy olyanná tegyem a jurtát, ahol ügyfeleket fogadhatok majd szeptembertől, amíg a gyerekek iskolában vannak. Jó lesz látni, amikor az alkotásaim mások számára vágyott és megszerzett termékké alakulnak át. Most még alig hiszem el, hogy ez az idő eljöhet, de alakul minden, és úgy fest, senki nem menthet már meg attól, hogy ez a folyamat végbemenjen, és egyedülálló anyaként egy sikeres vállalkozás vezetője is legyek.
Bízom abban, hogy ha rendeztem anyagi helyzetünket és gazdasági stabilitásunkat, az élet más területei is szép fokozatosan teljessé egészülnek ki, és a hiányaim a régi, jól megszokott hétköznapi hisztijeimmé finomodnak, a jelenlegi elviselhetetlennek tűnő súlyok helyett. Addig pedig kitartok magam mellett jóban-rosszban, hisz mi mást is tehetnék. És talán újraolvasom a Candide-ot unalmas óráimban. Persze, csak ha találok olyat.
Rossel Szilda
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.