Tökéletes harmóniában

Nem nagyasszony, nem is volt az soha. Díva! Mély, bársonyos hangjával, lenyűgöző megjelenésével, finom gesztusaival mindkét nemet ámulatba ejti. Színpadi létezése is olyan erős, hogy például az idő múlását egyetlen szó nélkül is képes érzékeltetni. Földig érő fekete kosztümjében úgy mozog a színen, mint egy élő másodpercmutató. A teste beszél helyette.

A zene, a színház születése pillanatától jelen van az életében. Dédapja különböző bádog hangszerek feltalálója és gyártója volt, édesapja zeneszerző, első köztársaságbeli prágai kabaréalapító. A német megszállás teljesen feldúlja a család életét. Mindkét szülő a nácik foglya lesz, édesanyja előbb a ravensbrücki lágerbe kerül, a háború után pedig a kommunisták börtönébe. Ott halt meg 1948 novemberében. Soňa Červená huszonhárom éves volt akkor. Ma sem tudja, hogy végezte az édesanyja. Papírt nem kapott róla. Állítólag öngyilkos lett. Holttestét ki sem adták volna, a tömegsír elől úgy tudta megmenteni, hogy az éj leple alatt, a temetkezési szolgálat embereivel kilopta a boncteremből, és titokban szállította el családi kriptájukba.

Színházi pályáját Voskovec és Werich társulatában kezdte, egy amerikai musicalben. Operaénekesként Brünnben indult a pályán, mivel a prágai Nemzeti Színház a kommunista vezetés döntése miatt nem szerződtethette. Három évet töltött Brünnben, onnan 1959-ben Kelet-Berlinbe szerződött. De ott is csak három évig volt. Előbb a keletnémet, majd a csehszlovák titkosrendőrség akarta beszervezni, miközben egyre nagyobb sikereket aratott. 1962 januárjában, az utolsó pillanatban, egyetlen ridiküllel a kezében az utolsó nyitott határátkelőhelyen jutott át Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe, és nem is tért haza, csak a rendszerváltás után. Akkor viszont végleg. Berlin, Frankfurt, Bayreuth, Genf ünnepelt mezzoszopránja volt évtizedeken keresztül. San Francisco operaházában minden idők egyik leghíresebb dívájaként jegyzik. Operai pályafutásának lezárásával új fejezet kezdődött az életében. A hamburgi Thalia színésznője lett. Ott ismerkedett meg Robert Wilsonnal, korunk egyik legjelesebb színházi gurujával, és udvari alkotótársa lett. Az első világháború kitörésének 100. évfordulójára készült 1914 című, cseh–szlovák–magyar színpadi produkció a hetedik közös munkájuk. Az ezt megelőző, 2010-ben, a prágai Nemzetiben bemutatott Makropulos-ügyben egy 337 éves végzet asszonyát játszott. S még abból is tovább tudott lépni. Az Idő szerepe színházi pályafutásának ezer ékkővel díszített koronája.

* Prága, Pozsony, Budapest, Belgrád, Rheims. Az 1914 Európa különböző pontjain került közönség elé. Tavaly ősszel a magyar fővárosban hogyan érezte magát?

Először jártam Budapesten, mint ahogy előtte Pozsonyban is, és most mindkét helyre újra elvisszük az előadást. Pozsonyt is, Budapestet is gyorsan megszerettem. Ha egy kicsit értenék magyarul, máris odaköltöznék. De nagyon nehéz a magyar nyelv. Számomra végtelenül nehéz. Németül, angolul és franciául beszélek, de egyikhez sem hasonlít. Nem tudnám megtanulni, sajnos. Mivel Budapesten a Vígszínház mögött szállásoltak el bennünket, húzott valami a híd felé, miután sétálni indultam, és amikor megláttam a folyót, tudtam, hogy jó irányt választottam. Hamburgban az Elba közelében laktam, Prágában a Moldvára néz a lakásom. Elég, ha megállok az ablak előtt, már a látványból erőt merítek. Budapesten a Duna nyűgözött le. Lesétáltam a Margit-szigetre… azok a gyönyörű fák! Rengeteg gesztenyét szedtem. Pedig ha játszom, nem érdekel más, csak az előadás. Mondjuk azt, hogy régóta csak ez tölti be az életem! Robert Wilson még új értelmet is adott a pályámnak, tőle valami egészen váratlan pluszt kaptam művészileg. Ő ugyanis nemcsak rendező, hanem díszlettervező, koreográfus, festőművész és író is. Minden egy személyben.

* Amikor először hívta, hogy játsszon nála, önt is meghallgatta? Vagy fényes operai pályafutásának köszönhetően nem kellett castingra mennie?

De kellett! Robert Wilson röntgenszemű ember. Látni akarja, és látja is pontosan, kiben mi lakozik, merre viheti őt, és merre nem. Típusokat választ a színészek közül, és mindegyiknek kijelöli a pontos helyét. Megalkot egy képet, beállítja még a gesztusokat is, mindenkit külön bevilágít, de amikor kialakítja az összképet, a színész egyéniségét is belekomponálja. Ezért nem igaz, hogy bábként alkalmaz bennünket. Erősen téved, aki ezt képzeli. Robert Wilson olyan a próbákon, mint egy kisgyerek. Kitart az elképzelése mellett. Amikor először álltam előtte, egy instrukciója után azt mondtam: »Igen, Wilson úr, én úgy gondolom, hogy…« Azonnal leintett, hogy: »Ne gondoljon semmit! Csinálja!« Ezt én akkor megjegyeztem, és azóta is csinálom. Alávetem magam minden ötletének. Ő a rendező. Nekem azt kell tennem, amit kér tőlem. Az pedig nagyszerű. Kivételes.

* Ha nem az Időt játszaná, talán meg sem kérdezném, de így…! Kilencvenévesen hogyan tekint az elmúlásra?

Amíg fiatal az ember, azt mondja, már húsz vagyok! Utána meg, hogy harminc! Túl a hatvanon már hónapokban gondolkodik. Már január van? Február? Március? Április? Mostanában már azzal ébredek, hogy jé, már megint hétfő van! Vagy kedd? De nem szeretnék már sem tizenhat, sem harminc-, sem negyvenéves lenni. Úgy jó, ahogy van. Az idő a legigazságosabb tényező, ami létezik az életben. Legyőzhetetlen. Még csak egyezkedni sem lehet vele. És mindenkinek egyformán múlik.

* Mikor érzi magát a legboldogabbnak?

Én mindig boldog vagyok. Élek! Mi lehet ennél szebb? Természetesen voltak mélypontok is az életemben. De akkor is előrenéztem, nem hátrafelé. Most is elég, ha kinézek a szobám ablakán, és látom a Moldvát. Az egy mindennapos mozi. Izgalmas látvány. Csak a konyha marad ki életem színterei közül. Nem vagyok nagyevő, ezért nem is érdekel a főzés. Főzőlapom sincs. Minek?

* Négy fontos férfit számoltam össze az életében. Apa, férj, barát, Wilson.

Több nem is kellene. Hálát is adok az égnek, hogy nincs ötödik. Engem a színházhoz köt életre szóló barátság, szerelem, házasság – ahogy akarja. Mást nem is engedtem olyan közel magamhoz.

* Csak a szerepeit. Carment például százötvenhatszor énekelte.

Három nyelven. Negyvenéves voltam, amikor leadtam. Nem könnyeztem meg. Elég volt. Klütaimnésztra alakja már közelebb állt hozzám.

* Verdi és Bizet mellett kit szeretett még olyan nagyon a zeneszerzők közül?

Janáček a szívem csücske. Számomra ő a huszadik század királya. Zenei zseni.

* San Franciscóban Maria Callasszal is találkozott.

Belépett az étterembe, és mindenkinek elállt a lélegzete. Nekem is. Csak úgy sütött az egyénisége.

* S a férfiak között? Ki volt ilyen erős hatással önre?

Ezen még nem gondolkoztam.

* Pavarotti? Domingo? Carreras? Mindegyikükkel énekelt.

Külön-külön. Akkor még szólisták voltak. Carreras nagyon szerény volt, és jól nevelt, vigyázott a hangjára. Sokat tanultam tőle. Technikát. Domingo elképesztően nagy egyéniség. A legtermészetesebb hangok egyike. De ahogy öregszik, úgy mélyül a hangja. A denevért vezényelte Frankfurtban. Betéve tudtuk a művet, teljesen mindegy volt számunkra, hogy dirigál-e bennünket valaki, vagy sem, mégis ő kapta a legnagyobb tapsot. Pavarottival Glyndebourne-ben énekeltem a fesztiválon. Hotel helyett egy házban szállásoltak el bennünket. Közös volt a konyhánk, természetesen ő főzött. Nekem is. Remek szakács volt. Ajándékba egy-egy élő kiskutyát kaptunk. A Lucianóból levágta a cianót, és az lett a kutya neve. »S az enyémet hogyan hívjuk?« – kérdeztem. »Mivel te funny girl vagy – mondta –, legyen Funny a neve. Az lett. Öt évvel később egy berlini szálloda halljában találkoztunk. És hogy van Ciano? – érdeklődtem. »Elhagyott – mondta. – Túletettem!«

* Mario del Monacóval is énekelt.

Az utolsó éveiben. Már búcsúzott a pályától. Hőstenor volt káprázatos hanggal.

* Volt olyan színpadi partnere, aki iránt többet érzett egy kicsit?

Soha. A partneremben sosem láttam a férfit. A barát is barát, nem férfi.

* Ma ki az első számú barátja?

Robert Wilson. Naponta e-mailezünk.

* Mivel telik a hétvégéje, ha nincs előadása?

Rengeteg a tennivalóm. Én vagyok az ügynököm. Levelekre válaszolok. Írok, fordítok, új szövegeket tanulok. Annak idején a könyvemet is én fordítottam le csehből németre.

* Ha azt kérdezik, hogyan tovább, mit felel?

Hogy minden vágyam teljesült már. Énekelni akartam, és énekeltem. Robert Wilsonnál akartam játszani, és most játszom nála. Sem férfi, sem szerep után nem futottam. Az élet engem igazolt. Jó, hogy így tettem. Boldog vagyok. A színház a szerelmem, és tudom, hogy ő is nagyon szeret engem.