Tárgyak, melyek nem felejtenek

<p>Egyéniségéhez, alkatához az elegancia passzolt leginkább. Kellemes megjelenésű író volt. Kigombolt inget talán csak nyáron viselő, pedáns író. Kalap, öltöny, nyakkendő: ez illett hozzá. Személyes tárgyait is finom érzékkel válogatta meg. Mint a mondatait, a jelzőit, a témáit, novelláinak nem mindig e világi alakjait.</p>

Mándy Iván, a 20. századi magyar próza egyik legjelesebb képviselője 1995-ben utoljára változtatott lakcímet. Budapesti, Aulich utcai lakását végérvényesen elhagyva, hetvenhét évesen átköltözött az örökkévalóságba.

 

Mándy Ivánné, dr. Simon Judit egy híján harminc évig volt az író felesége. Nyugodt, harmonikus házasságban éltek. Lélekben még hasonlítottak is egymásra. Furcsamód: ez most a leginkább szembetűnő. A már nyugdíjba vonult doktornőt hallgatva különös érzés keríti hatalmába az embert: mintha egyfolytában Mándy Ivánt hallgatná.

„Amikor mi megismerkedtünk, Iván akkoriban jött ki a nyomorúságos ötvenes évekből – meséli egykor közös otthonukban. – Hat-hét évig meg sem jelentek az írásai, a létfenntartása nagyon bizonytalan volt. A barátaitól tudom, hogy bár nagyon szegényes ruhatárból öltözködött, egy-két nadrág, néhány ing, egy pár cipő, de akkor is mindig elegáns volt. Nyilván ezt is otthonról hozta. A szüleit ugyan nem ismertem, ők már nem éltek, amikor mi Ivánnal találkoztunk, de ők olyan jobb középosztálybeliek voltak, akárcsak a nagyszülők. A pedantériát Iván otthon szívta magába. Az ínséges idők után, amikor már megengedhette magának, szabóhoz járt, nagyon szép öltönyöket varratott. A kabátjait, a kalapjait tekintve is nagyon igényes volt. A cipőire pedig kényes. Ő maga takarította őket. Ahogy pamacsolni, borotválkozni, úgy cipőt fényesíteni is szeretett. A sámfa elengedhetetlen volt nála. Hazajött, rögtön átöltözött. Papucs, házi ruha. Nyaraláshoz, napsütés ellen kis vászonkalapot viselt. Sapkája talán csak egy volt. A kalapokat szerette. Vettem neki egyszer egy sportos vászonkabátot, kapucni, kötők, cipzár, patent, minden volt rajta. Nem igazán kedvelte. Azt mondta, ha menekülnie kellene, biztos nem ezt venné fel. De ha Visegrádra mentünk, vagy kirándulni a Balatonra, akkor azért elvittük magunkkal. Jó volt neki szél és eső ellen. Ilyen helyekre nem lehetett elegáns angol szövetkabátban levonulni.”

Külföldi útjaik során, Angliában, Svájcban, Jugoszláviában, Franciaországban vagy a hetvenes-nyolcvanas évek Csehszlovákiájában nem a boltok kirakatait nézegette. Akárcsak otthon, a mindennapok során, idegenben is az emberek érdekelték. Az arcok mögötti, megfejthető vagy éppen kifürkészhetetlen sorsok. Vagy a házak, a homlokzatok, az udvarok, az ablakok.

„Nem az a típus volt, aki a kirakatok előtt ácsorgott. Szerette a szép holmit, de azt mindig én vettem észre, én hívtam fel rá a figyelmét. Rendszerint az én ötletem volt, hogy mit vegyünk meg. Gyorsan kiismertem az ízlését, tudtam, hogy a konzervatív, angol divatot szereti. Piperkőc nem volt. Nem hordott díszzsebkendőt a háziköntösében, nem díszelgett selyemben-bársonyban. A házikabátot is célszerűségi szempontból használta, nem divatból. Otthon mindig felengedett. Nem utasította el a lezserebb öltözeteket. Azt nem állíthatom, hogy egy-egy ruhadarabhoz különösebben kötődött vagy ragaszkodott volna. Voltak kedvenc öltönyei, amelyeket gyakrabban hordott, vagy egy sötétkék zakója, amelyhez ugyanazt a szürke nadrágot viselte, de inkább fazonban gondolkodott. Dolgozott egy szabó az Operettszínház mellett, ott volt a műhelye. Csík-rend, ez volt a szlogenje, a csíkoknak ugyanis stimmelniük kellett a szabással, vonal vonalra ment a szövetben, és ő ezt különlegesen, nagyon precízen tudta csinálni. Erről volt híres. Iván is nála varratta az öltönyeit. A kalapjait pedig a Bajcsy-Zsilinszky úton vette, ott volt egy kalapüzlet, ahol szívesen vásárolt. Mindent a maga helyén, de egyfajta fazonban. Erre nagyon figyelt. Még a vállfái, a sámfái is szépen megformázott darabok voltak. Nagyon adott arra, hogy rendben tartsa a ruházatát, a cipőt. A nadrágjait ritkán kellett gőzölni, vasalni, mert nem mentek ki a formájukból, nem veszítették el az élüket. Akasztó, nadrágtartó. Soha semmije nem volt gyűrött. Ha öltönyt varratott, vagy egyedül, vagy velem választotta ki a szövetet. Az első próbára még elmentem vele, megnéztem, rendben van-e a dolog, de miután elkészült, onnantól fogva már maga kezelte. Mindig a hangulata vagy az alkalom szerint öltözött. Inget, nyakkendőt ő választott. Én már nem is voltam otthon, amikor ő indult útnak, tehát ő maga döntötte el, hogy aznap éppen mit vesz fel. Általában a szürke és annak az árnyalatai domináltak rajta.”

Megismerni valakit egy élet is kevés – tartja a mondás. Simon Judit és Mándy Iván kivételes kapcsolatban éltek. Alaposan megismerték egymást.

„Iván nem volt titkolózó, minden gondját, minden gondolatát megosztotta velem. Sőt, igényelte is, hogy foglalkozzanak a problémáival, ha valami adódott. Mindent meg tudtunk beszélni egymással. Engedte, sőt el is várta, hogy ápoljam a lelkét, én pedig szívesen foglalkoztam vele. Ügyes kezű nem volt soha. Nyugodt szívvel legfeljebb a reggeli teát mertem rábízni. A kávét nem. Egyszer elcsúsztam a fürdőszobában, nagyon megütöttem a gerincemet, be is vérzett. Iszonyú fájdalmaim voltak. Feküdtem a heverőn, és kértem, főzzön egy kávét, hogy a vérnyomásom helyrejöjjön. Szegény, annyira akart segíteni, csak olyan nehezen ment neki! Behozta a kávéfőzőt a szobába, s félájultan magyaráztam, mutogattam neki, hogy hova tegye a kávét, és hova a vizet. Egyébként nagyon figyelmes volt. Mi nemcsak a név- és születésnapokat ünnepeltük meg. Orvosi hivatásomból eredően gyakran utaztam tanulmányutakra, konferenciákra. Mindig egy csokor virággal fogadott, amikor megjöttem.”

Eleganciája, a tárgyakhoz való különös viszonya mellett finom humoráról, jó kedélyéről is híres volt Mándy Iván. Van egy idevágó története is Simon Juditnak.

„Kellér Dezsőtől, az egykor népszerű humoristától rengeteg ember búcsúzott a zsidó temetőben. Kint volt felravatalozva a szabad ég alatt. Fura idő volt aznap. Hol kisütött a nap, hol elfelhősödött az ég. Iván kalapot viselt, de amíg a rabbi beszélt, sütött a nap, és levette a fejéről. Melege volt. Pár perc múlva újra feltette, mert hirtelen hűvösebb lett. Galsai Pongrác író-újságíró, Iván nagyon kedves barátja állt mögöttünk. Egyszer csak halljuk, hogy Pongrác partnere azt kérdezi: »Te, Pongrác, miért csinálja ezt a Mándy? Hol leveszi, hol felteszi a kalapot.« Mire Pongrác odaszólt neki, hogy: »Hát te nem tudod? Félzsidó.« Erre Iván hátrafordult: »Pongrác, megöllek!« – mondta, miközben alig tudta visszafogni a nevetését a váratlan poén hallatán. Majdnem botrányba fulladt a dolog, hiszen mindenki szomorúan hallgatta a rabbi beszédét, mi meg kacagtunk titokban. Iván egyébként is nagyon nevetős volt.”

Vitázni, hangoskodni nem szeretett. Ha valaki pimaszkodott vele, netán megsértette, vagy úgy viselkedett, hogy az felháborította, akkor is csak méltatlankodott. Ha csalódott valakiben, azon nyomban lezárta a kapcsolatot.

„Sem összeveszős, sem megharagudós, sem haragtartó nem volt. Soha nem emelte fel úgy a hangját, hogy az feltűnést keltett volna. Híres irodalmár, közszereplő az illető, nem árulhatom el a nevét. Iván fiatalkori jó barátja volt, s még amikor összeházasodtunk, akkor is heti-kétheti alkalommal összejártunk. Valami aztán történt, nem tudtam rájönni, hogy mi, de hirtelen megszakadt a barátság. Nem a mi részünkről. Évekig nem is láttuk az illetőt, majd a Falk Miksa utcában egy nap szembejött velünk. Ivánon is kalap volt, rajta is. Nem álltak meg, hogy kezet fogjanak, vagy legalább megkérdezzék egymást, hogy mi újság. Mindkettőjük arcán láttam a furcsa döbbenetet, ahogy elhaladtak egymás mellett. Egyetlen szó nélkül megemelték a kalapjukat, és folytatták az útjukat. Sok évtizedes, szoros barátság szomorú végét kellett megállapítanom. Pedig összeveszés sem volt. Talán egyszerűen elhalt egy erősnek hitt baráti viszony. Engem ez nagyon szíven ütött. Nem tudom elfelejteni ezt a történetet.”

Mándy Iván egykori dolgozószobájában vagyunk az Aulich utcai lakásban, közel a Batthyány-örökmécseshez. Mintha el sem ment volna. Minden ugyanúgy áll, ugyanazon a helyen, ugyanabban a rendben, mint életében. A könyvei, az íróasztala, az írógépe, kedvenc képei a falon, a szőnyeg, amely őrzi könnyű lépteit, a tárgyak, amelyek szerepet játszottak mindennapi életében. A kávéscsésze, a kiskanala, a míves cukortartó. Előkerül egy szalvéta is, pár szavas feljegyzésével. Három kalapja a szekrényből. A sapkája. Meglepetésként pedig egy friss Mándy-kötet, a Ma este Gizi énekel. Régről felkutatott novellák és karcolatok.

„Erős körvonalú, sűrű világ ez… melyet tömör, rövid jelenetekben, filmszerűen pergetett képekben ábrázol” – írja neves szakértője, Lengyel Balázs. Több mint száz Mándy-írás az 1937 és 1945 közötti időszakból, különböző napi- és hetilapokból, időszaki kiadványokból. Kötetben most először megjelent, mélyről kibányászott írói gyöngyszemek Urbán László kitartó kutatásának, gyűjtésének köszönhetően.

Ezek az írások még Simon Judit számára is az újdonság varázsával hatnak.

Mándy nincs.

Mándy van.

Mándy marad.

Minden él, amihez köze volt, amit szeretett, amiért dohogott, amit megérintett.

A tárgyak, az ő tárgyai nem felejtenek.

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?