Pozitív töltet

Kettős állampolgársága mellé két kultúrát kapott. Nyugat és Kelet egyszerre formálta. Szlovák szülők fiaként Hollandiában született, németül, angolul és franciául „menet közben” tanult meg. Öt nyelvvel már el lehet indulni otthonról. Neki a világnak. Főleg, ha táncosként, énekesként és színészként egyformán kiemelkedő tehetség az illető. Thomas Puskailernek pedig színpadon a helye. Punktum!

Két darabban látható a pozsonyi Új Színpadon. A Boy Bandet ő viszi a vállán, A nyolcadik világrészben ő a legfényesebb bolygó. Közben dalokat ír, első albumát készíti elő. Alig két éve, hogy „hazajött”, máris az élbolyban áll. Rajta múlt, hol folytatja ígéretes pályáját. Több helyütt is kamatoztathatta volna tehetségét. Amszterdamban ugyanúgy, mint Londonban vagy Párizsban. Mindenütt biztos jövő várta, ő mégis úgy döntött: új helyzetben, új közönség előtt, angol párjával az oldalán nyit új fejezetet az életében. Bátor fiú. Nem ismer akadályokat.
„Hatvannyolcban Pozsonyból disszidáltak a szüleim, apám fogorvos volt, anyám az asszisztense. Kanadába mentek. Idősebb bátyám és a nővérem már ott születtek. Édesanyám egy bankban kapott állást, édesapám csak akkor folytathatta volna orvosi praxisát, ha különbözeti vizsgát tesz. Nyugat-Európa több nagyvárosába írt levelet, hogy megtudja, hol fogadják el az itteni diplomáját, egyedül Hollandiából kapott pozitív választ. Kanadából tizenhat év után költöztek oda, én már ott születtem 1981-ben. Otthon, a szüleimmel természetesen szlovákul beszéltünk, de a testvéreimmel már kevertük a nyelveket. Négy fiú, egy lány. Születési sorrendben én vagyok az utolsó. A legfiatalabb. Hollandiában az anyukám újra apu asszisztense lett, a házunk mellett nyitottak fogorvosi rendelőt. Egy kisvárosban éltünk, a holland–német határon. Tizenkilenc évesen kaptam diplomát Amszterdamban a Musicalakadémián, de tanultam Koppenhágában is. A tánc és az ének mellett megvolt a zongora, a szaxofon, és még dobolni is tanultam. Hétvégeken Németországba jártam iskolába. Biciklivel közlekedtem a határon. Írni és olvasni először hollandul tanultam meg, beszélni elsőként szlovákul, az iskolában hollandul, és csak azután jött a többi nyelv. A szlovák ragozásban, a nemek használatában még most is ejtek hibákat, de a szókincsem napról napra gazdagabb, ezt magam is érzem.”
Tizenhat évesen már önálló életet élt. Alkati adottságait kihasználva több országban modellkedett. Rangos divatcégek foglalkoztatták, Belgiumba, Luxemburgba, Németországba, Angliába, Franciaországba hívták bemutatókra. Közben tudta: ez csak a kezdet, egyfajta alap a művészi pályához. Különböző meghallgatások útján Londonban és Párizsban jutott szerepekhez. Musicalekben kapott táncos-, majd színészi feladatokat. Nyugat-európai turnékon vett részt olyan darabokban, mint a Pomádé, a Szombat esti láz, a Pán Péter, a Rómeó és Júlia, az Aida. Svájcot és Ausztriát is kipipálta, a legnépszerűbb holland tévésorozatokban kapott jelentős szerepeket, videoklipekbe, játékfilmekbe hívták. A világ egyik legnevesebb lemezkiadó cége, a Universal Records állt mögötte – mégis mindent ott tudott hagyni. És nem másvalakiért, hanem egy teljesen új közeg miatt, mert szereti a nagy kihívásokat.
„Disszidálásuk után hosszú ideig a szüleim nem járhattak haza. Én bármikor jöhettem. Nekem szabad volt. Hatéves lehettem, amikor Horvátjárfalunál először léptem át az osztrák–szlovák határt. Megálltunk a határ túloldalán kocsival, elbúcsúztam a szüleimtől, a nagynéném pedig itt várt a pozsonyi oldalon. Először csak pár hetet töltöttem itt, később már egy egész hónapot. Körmöcbányára is eljutottam a nagyszüleimhez. Aztán megnyílt a határ, és huszonegy év múltán a szüleim is hazalátogattak. Sírva jöttek, sírva mentek. Előbb a meghatottságtól, aztán az örömtől sírtak. Huszonhárom éves voltam, amikor elváltak. Hollandiában eladták a házat, anyám a bátyámhoz költözött Frankfurtba, apám pedig vissza, Pozsonyba. Már mindketten nyugdíjasok, s bár külön élnek, továbbra is jó viszonyban vannak. Húszéves koromban még nem vágytam itt lakni. Mindent olyan szürkének, sötétnek, lehangolónak láttam. Bejártam a fél világot, Londonban beleszerettem egy lányba, azt hittem, az lesz majd az én városom, ott fogok gyökeret ereszteni, musicalszínészként a West Enden játszani. De a sorsnak, úgy tűnik, más tervei voltak és vannak velem.”
Tizennégy éves koráig vidéken élt, aztán került Amszterdamba, az élet legjobb iskolájába, ahogy ő mondja. Látott ott sok mindent, jót is, rosszat is. Ott jött rá, hogy ki is ő voltaképpen, és hogy nem egy főszerep a legeslegfontosabb számára, hanem a szeretet, mert anélkül üres az élet.
„Akármilyen erős fényben zajlik is az életem, én egy normális srác vagyok, aki az álmait követi. Imádok énekelni, táncolni, játszani, akkor érzem elememben magam, ha szórakoztathatom az embereket, de ha lejövök a színpadról, akkor ott kell, hogy álljon mellettem valaki, akivel értékes életet tudok élni. Huszonnégy éves voltam, amikor megismertem a páromat. Táncosnő, musicalszínésznő, rangos helyen végzett Angliában, Sarah Brightmannel turnézott Ausztráliában, bejárta ő is a világot. Koreában, Amerikában, Mexikóban lépett közönség elé, de a siker őt sem szédítette meg. Szeptemberben volt az esküvőnk Pozsonyban, és most ő is itt él velem. Játszik a Boy Bandben, szerepet kapott Nyitrán, a Sweet Charityben. Nagyon büszke vagyok rá, London helyett Pozsonyt választotta, és a fejébe vette, hogy megtanul szlovákul.”
Már vőlegény volt, Párizsba készült a menyasszonyával, amikor 2009-ben döntött, hogy indul a szlovák Szupersztár válogatóján. Fogta a gitárját, és vonatra ült Németországban, kedvese pedig visszautazott Londonba. Thomas Pozsonyból folytatta az útját Kassára, ahol a válogatás utolsó fordulója zajlott. Senkit sem ismert a zsűriből, idegen pályán próbált kiemelkedni a több ezres tömegből. Nem volt kérdés, hogy bejut-e a döntőbe. Ott volt a helye.
„Fél évet töltöttem a versenyben, közben utazgattam Londonba, a páromhoz. A családunk szanaszét lakik most is. Egyik bátyám Amszterdamban, a másik Frankfurtban, a harmadik Párizsból költözött Los Angelesbe. Pozsony rengeteget változott, fejlődött az utóbbi években. Ma már annyira pozitívan hat rám, hogy nem is akarok máshol élni, pedig mehetnék sok helyre a világban. Itt valósággal lüktet az élet, közel van Bécs, Prága és Budapest. Annyiféle kultúra ötvöződik, olyan nyitottak az emberek, annyira tehetségesek a rendezők, a producerek, olyan jó irányt vettek a művészeti áramlatok, hogy az engem rettenetesen fel tud tölteni. Nem akarok negatívan gondolkodni, szép, tartalmas életre vágyom. Hollandia szabad ország. Ott mindent elér az ember, de elcsúszni is nagyon könnyű. Az esküvőnk Londonban is lehetett volna, mi mégis itt akartuk elkezdeni közös életünket. Nagyon sok barátunk utazott ide a nagy napra, és kivétel nélkül mindegyik megszerette Pozsonyt. Emberi léptékű, áttekinthető város, színes kulturális palettával. Van kocsim is, mégis kerékpárral közlekedem. Öt percre lakom a színháztól, örömmel pattanok nyeregbe. Ha azt kérdezik tőlem, hol az otthonom, akkor mindig azt válaszolom: ott, ahol éppen dolgozom, ahol meg tudom valósítani az álmaimat. Tehát most itt. A bátyáim közül is lakik egy Pozsonyban. Ő Bécsben dolgozik. S már készül haza az édesanyám is. Tényleg olyan nemzetközi család a miénk, egymástól távoli helyen lakunk, mégis erős szálakkal kötődünk egymáshoz. Huszonhárom éves koromig úgy éltem, mint egy kiskakas. Volt sokféle kapcsolatom, de egyik sem volt az igazi, olyan komoly, mint a mostani. Ezt ki kellett várnom, ezért meg kellett küzdenem. Ez a szerelem olyan villámcsapásszerűen jött. Azonnal megéreztem, hogy ő az, vele akarom összekötni az életem. Betöltöttem a harmincat, nagyon jó érzés, hogy már nem kell keresgélnem. Megnyugodott a lelkem. Bízom magamban, és bízom magunkban. Ha elfáradok, és lazítani van kedvem, akkor futni megyek, vagy úszni. Éreznem kell a testemet. Nálam az izomláz is azt jelzi, hogy élek.”