Potts ÉS TOLLE

Szólnom kell még arról a két csodálatos ajándékról, amelyet a lányaimtól kaptam hazatérésem előtt. Úgy hívják őket, hogy Potts és Tolle. Nem kérem, ezek nem könyvcímek, és nem is társasjátékok. Potts egy angol, Tolle meg egy német úriember neve. Egyébként Paul Potts énekes, Eckhart Tolle meg spirituális mester. Szóval a csajok leültettek a számítógép elé, és Kata bepötyögtette a YouTube keresőprogramjába Paul Potts nevét. És akkor megjelent egy huszonnyolc éves, kicsit kövérkés, szégyenlős fi atalember, keresztbe álló fogakkal, ízléstelen lila ingben, esetlenül lecsüngő karokkal. A felvétel a BBC egyik tehetségkutató versenyén készült, amelyre Potts bejelentkezett, mert nagy álma, hogy egyszer operát énekeljen. Paul foglalkozására nézve mobiltelefon-árus egy délnyugat-angliai városkában. Hangját sohasem képezte, zenélni sosem tanult. Ő csak egyszerűen szereti a danolászást, és operát akar énekelni. El tudják képzelni, hogy milyen pofákat vágtak a zsűri tagjai, amikor meghallották, hogy ez a fi ckó most három percen keresztül kornyikálni fog nekik? Aztán felhangzott Puccini felejthetetlen melódiája a Turandotból, és a mi Paul Potts barátunk belevágott. Másfél percen belül a közönség már állva tapsolta őt, és amikor befejezte az áriát, a nézőtéren mindenki tombolt, s az egyik zsűritag a szemét törölgette. Paul Potts természetesen megnyerte a versenyt, majd néhány héten belül megjelent az első cédéje is, és azóta egyfolytában ingázik Koppenhága, New York, Róma és London között. Operaáriákat énekel. Munkába menet én is az ő lemezét hallgatom a kocsiban. Nekem Paul Potts a hétköznapi ember csodás történetéről énekel. Nem, ő nem Caruso, és nem is Pavarotti. Ő „csak” Paul Potts, a mesék legkisebb királyfi ja. Aki bátran belevágott, és akinek sikerült. Megmondom őszintén, a második ajándékra már nem voltam kíváncsi. Úgy gondoltam, hogy a Paul Potts-jelenséget úgysem lehet überolni, és a spirituális mesterekre amúgy sem vagyok kíváncsi. De nem akartam megbántani a lányaimat. Meg azt sem akartam, hogy azt mondják rám, öntelt sznob vagyok, aki csakis az elismert szakemberek műveit tanulmányozza. Szóval megadtam magam, és megígértem nekik, hogy alkalomadtán Tolle mester tanítását is meghallgatom. Egyébként nekem nem Eckhart Tolléval volt bajom, hiszen őróla semmit sem hallottam azelőtt, hanem általában azokkal az újkori „mesterekkel”, akiket a bibliai korban még kerek perec hamis prófétáknak neveztek. Én azzal a temérdek sok csalóval nem tudok kibékülni, akik a tévén, videón, DVD-n és CDkorongokon keresztül rám törnek világmegváltó felfedezéseikkel, akik elfoglalják a könyvesboltok fő polcait a „Hogyan legyünk boldogok?” (szerencsések, sikeresek, gazdagok, fi atalok, soványak, ellenállhatatlanok stb.) típusú kiadványaikkal. És ezek a szélhámos diétazsonglőrök, kerekpopsi-szobrászok, leng sui-, reipipi- és harakiri-bűvészek, ezek a szekírozó fakírok, ránctalanító arkangyalok csak jönnek végeláthatatlan sorokban, és iskolákat meg szektákat alapítanak maguk körül. És mivel az ember eleve ostoba, csodaváró lény, megittasult fejjel odasereglik a Mester köré, és issza szavait, mint az óbort. És hiába mondod neki, hogy köpje ki az egészet, mert az itóka bizony megecetesedett, nem fog hinni neked. Ő is érzi az ecet ízét, de bízik benne, hogy a következő korty már jobb ízű lesz. Szóval ilyen gondolatokkal ültem le, hogy megnézzem Tolle mester tanítását. És akkor megjelent a képernyőn egy kedves kis kobold (copyright Kata), és arról kezdett el beszélni, hogy élete első harminc éve micsoda kínlódásban telt el. Az iskoláit ugyan rendben elvégezte, de ahogy múltak az évek, egyre tehetetlenebbnek érezte magát, és sokszor már az öngyilkosságról gondolkozott. Nézte az embereket, bámulta a világot, fi gyelte önmagát. Megpróbálta megérteni az életet, de egyre kevesebbet fogott fel az egész létezésből. „Szörnyű, hogy miket éltem át – mondogatta magának a fi atal Tolle. – Szörnyű, hogy még mi vár rám” – ijesztgette önmagát a koravén Eckhart. És ezektől a gondolatoktól úgy megrettent, hogy többé nem mert sem a múltra, sem a jövőre gondolni. Sőt már gondolkozni sem mert. Helyette elkezdett a jelenben élni, a mával foglalkozni. Azt mondja magáról, hogy akkor világosodott meg, amikor hirtelen elcsitult az elméje, és tudatosult benne, hogy a Gondolkodás nem azonos a Léttel. Merthogy a Lét a ráció számára eleve érthetetlen. A Létet csakis átélni lehet. És ezt a Létet csakis a Mostban lehet teljesen és intenzíven átérezni – sorolja megfi gyeléseit Eckhart Tolle. Aznap négy órán át hallgattam ezt a kedves koboldot. Aztán másnap ismét, majd harmadnap megint elővettem a kazettát. Érdekes. Nem oktat, nem magyaráz. Csak hangosan elmélkedik. A világról, önmagáról, a létről. Érthető, egyszerű szavakkal. Mintha nem is spirituális mester volna. Csak egy egyszerű, hétköznapi ember. Olyan, mint én. Vagy Paul Potts.