Olvassunk Hrabalt 7. Házimurik

 Hogy valóban az íróról és leendő feleségéről van szó, arra egyetlen konkrét utalás olvasható a könyvben: a doktor elviszi családjának bemutatni a menyasszonyát, aki a kissé habókos Pepin bácsi (a Sörgyári capriccióból már jól ismerjük) kérdésére így válaszol: „Eliška vagyok, Bohušsal jöttem”. A látogatás során megismerhetjük Hrabal családját: bátyját, Břeťát, „akinek az arcán látszott, hogy az élet örömeit már kiélvezte, sokat ivott, szeretett, és sokszor csalódott”, sógornőjét, a vörös hajú, cigarettázó, mérges és mindig elégedetlen Martát, apukát, aki egész nap öreg autóit bütyköli, s végül anyukát. Ő leendő menyének azonnal le is festi fiát: „az én fiacskámmal nem lesz könnyű dolga, mert ő gyerekkora óta mindig valahol máshol van, egyszer vonaton szökött meg, egyszer meg teherautón, a házi feladatait is mindig kint írta, akárhol, csak nem otthon…” Ám anyuka nem tudja, amit a menyasszony már igen, hogy vőlegénye egy omladozó falú, öreg házban otthonra lelt. Alig berendezett szobájának ablakán benézve, padlót súrolva látja őt meg először Eliška. S miután elfogadja a doktor invitálását, egy széken ülve megismeri a rokonszenves férfi rövid élettörténetét. Vagyis hogy fiatalemberként azért szökött meg szülei szép, négyszobás sörgyári lakásából, mert rádöbbent: nem szolgált rá arra a jólétre. S csak az önerőből kialakított kis lakásban érzi jól magát, amire ő maga kereste meg a pénzt Kladnóban, az acélműben. Itt és hosszú sétáik során szeretnek egymásba, s még lakodalmukat is e lerobbant társasház udvarán tartják meg. Ezt megelőzően az író, akit jogi végzettsége okán szólítanak doktornak, élete minden fontos helyszínére elviszi barátnőjét (s minket, olvasókat is). És e valós történeteket hallgatva, illetve olvasva áll össze bennünk is egy politikai helyzetkép a 2. világháborút közvetlenül megelőző évek Csehországáról. Történelmi sétának sem rossz ez a regény.