Nyári szepe, őszi szepe

Vincze Endre, Darnya félállású polgármestere is hasonlóan vélekedik: „Nehéz pozitív jövőképet rajzolgatni az olyan településről, ahol 95 százalékos a munkanélküliség, így aztán illúzióink sincsenek. Lehetőséget láttunk az erdeinkben, hiszen a helyi úrbéri társaságnak több mint 170 hektár erdeje van, de már mindenki belefáradt a bürokratákkal és a láthatatlan nagyhatalmúakkal folytatott egyenlőtlen küzdelembe. Pedig terveink voltak, szerettünk volna telepíteni, rendben tartani az erdőket, de most ott tartunk, hogy lassan már be sem léphetünk a sajátunkba.”

Közben érkeznek a gombaszakértők, köztük Rácz Zoltán is, aki nem kedveli a gombát, csak gombázni szeret. „A vadászást már abbahagytam – mondja –, de az erdőjárás hiányát nehezen viselném, ezért maradt a gombázás. Hat vagy hét éve nem volt ilyen szepetermés, mint az idén, s ha meleg, párás lesz a vénasszonyok nyara, akkor a nyári szepe után megszedhetjük magunkat őszi szepével is.”

Később aztán kiderül, a szepe nem más, mint vargánya, tehát a nyári és az őszi vargányáról beszéltünk. A kettő között annyi a különbség, hogy a nyári világosabb barna kalapú, míg az őszi már szinte feketébe hajlik. Rácz Zoltán elmondta azt is, hogy a megtisztított gombát megszárítják, vagy abálás után mélyhűtőbe teszik.  

„Nem volna a gombázással semmi baj – mondja a polgármester –, mert amikor ilyen jó az idény, s minden reggelre megújul az erdő, akiknek megbízható terepismeretük van, napi tizenöt-húsz kilónyi szepét is összeszednek, amely piaci áron eladva akár a családi kasszát is kiegészíthetné. Csak hát nem piacon adják el, hanem inkább folyékonnyá válik: kis vödör szepe fél liter pálinka, nagy vödör szepe egy liter pálinka. Amikor a nyári gombaszezon átnyúlik az őszbe is, bizony, jól járnak a barterkereskedők. 

Megérkezik mindhárom kísérőnk, megvitatják, merre menjenek, mert akármennyire igyekeznek is eleget tenni a polgármester kérésének, a legjobb gombázóhelyeiket nem szívesen fedik fel. Végül csak megegyeznek az útvonalban, s elindulunk fel a hegynek.

– Messzire megyünk? – kérdezem.

– Csak ide a gyepü mögé – válaszolja egyikük, hátra sem néz. 

Az alföldi embernek – akár Vuknak, a kisrókának – nehéz úgy mennie, ha a lába mindig fölfele lép, ezért egy kilométernyi mászás után újra felteszem a keresztkérdést: messzire megyünk?

– Csak ide a Lapos-sziklán túlra – jön a lakonikus válasz.

Útközben már hazafelé ballagó gombázókkal találkozunk, a kocák hat-hét különböző színű gombát mutogatnak, sem közelről, sem távolról nem látszanak szepének, inkább amolyan anyóskínáló galócaféleségnek. A másik csapat nyilván nem először járja a Darnya környéki erdőket: két-két nagy vödörben cipelik hazafelé a vargányát.

– Nem ott voltunk, amott voltunk – mondják. 

– Jaa, akkor mi oda nem is megyünk – válaszolják a kísérőink. 

Felérünk a Lapos-sziklához, s a hely annyira megtetszik nekem, olyan gyönyörűséges a kilátás a Mátra irányában, hogy nincs az a szepe, amiért ettől a kilátástól megválnék.

– Messzire mennek még? – kérdezem.

– Dehogy… csak ide a völgyön túli domboldalra.

Ők továbbindulnak, s míg a tájban gyönyörködöm, az egyikük visszaszól:

– Vigyázzon, mert ez az egyetlen hely a környéken, ahol viperák élnek.

Nem kedvelem a kígyókat, a viperát meg különösen nem, ezért nem is időzöm sokáig a sziklaperemen. A táj megigéző ugyan, magammal viszem a szívemben, de inkább völgynek indulok, abban bízva, hogy egyszer még biztonságos talajt érezhetek a lábam alatt. Talán még öt fa maradhatott az erdőből, amikor egy tölgy alatt három valóságos szepére leltem. Mindegyikük virtigli nyári szepe volt!

A falu szélén álló házak udvarán nagy az üdvrivalgás, megérkeztek a házak urai nagy vödör gombákkal, folyik a tervezgetés, mi legyen a szepe sorsa. Kenyér is hallatszik, csokoládé is a töméntelen gyerekszájból, majd a gazdák felkapva terhüket a falu központja felé indulnak. Annyi idő telik csak el, míg leülepszik egy sör habja, már jönnek is visszafelé a jól sikerült csereüzlet után: egy vödör szepe: egy üveg pálinka, másik vödör szepe: hat csokoládé és hat nápolyi. A kenyér nyilván elfogyott.

Mire a mi áldott gombázóink teli kosarakkal és vödrökkel megérkeznek, a két volt szepetulajdonos a putri küszöbén ülve már egy másik, sokkal rózsaszínűbb világban tévelyeg.

Valószínűleg az ilyen helyzetekre utalt a polgármester, amikor arról beszélt, hogy a sok szepe káros a falu kulturális életére, miatta maradt el a falunap is, mert túl sok vargányát cseréltek be kisüstire, s úgy történt, hogy kitört a verekedés.  

Számos hasonló tájegységét jártam már be Szlovákiának, amelyekről derék politikusaink megfeledkeztek, vagy csak egyszerűen nem jut az eszükbe. Pedig hát az ilyen, Darnyához hasonló magyar település egyre nagyobb számban fordul elő ebben a provinciában, ahol az ott élő emberek időnként választópolgárokká avanzsálódnak. Talán megérnének egy szepeszedő kirándulást vagy körülnézést a Lapos-szikláról.

Soóky László