Itt a meleg, a forróság. Tikkadtan telnek a napok a jurta körül. Magam sem tudom, miként, de lebegek a nyár fülledt hullámain.
A tavasz kimaradt, mégis kegyetlenül kifosztott. A legdrágábbat vitte, és végtelen űrt hagyott. Gergő nélkül valahogy egy kicsit minden halott. Persze a hétköznapok feladatokkal teli forgataga az élet mindenek feletti győzelmét hirdeti, amiben napról napra felemelő gyönyörködni. Papa, mama, gyerekek… akarom mondani: mama, gyerekek.
Április 14-én meghalt négy gyermekem apukája, az én imádott férjem. A betegség gyors és kegyetlen volt. Nem kímélt sem testet, sem lelket, sem tudatot. Mikor kezdődött? Nem tudom. Sose fogjuk megtudni.
Az ártatlannak tűnő, leszedett anyajegytől egy év alatt agyi áttétig, majd kezelési mellékhatásig, végül a gyászig jutottunk. Talán még most sem fogtam fel. Nem is biztos, hogy akarom. Az azonban biztos, hogy a gyerekek a felszínen tartanak, a család gyűrűt fon körénk, a barátok, akik mellettünk maradtak, vagy azóta érkeztek, hihetetlen támogatást adnak a mindennapokban.
Az élet kereke tovább forog. Hiába áll lelkem egy darabkája lesújtott döbbenettel, hogy Gergő nélkül az élet egy levegővételnyi energiabefektetést sem érdemel, erről nem mi döntünk. A sors furcsa játéka, de a nap így is felkel, majd lenyugszik, mindennap. A gyerekek megéheznek, játszani, utazni akarnak, időt, pénzt, figyelmet igényelnek. Az otthonunkat, amely egy nyolcméteres jurta, szintén karban kell tartani. Ráadásul minden feladat rám vár. Még csak megrémülni sem volt időm, meg nem is akartam. Fájdalom ide, veszteség oda, ha már élni kell, élvezzük. Persze gyakran könnyes szemmel gyönyörködöm 9 hónapos babácskánkban. Nem tudom, miként hagyott nyomot elméjében fantasztikus apukája. Hankát, a 6 éves nagylányt az ovi segítette át az első hónapok tömény napjain. Társai, óvó nénijei hatalmas szeretettel vették körül. Lekötötte és örömmel töltötte el nagycsoportos léte minden feladata, kalandja. Néhanap belecsücsül szomorkásan az ölembe, és orra alatt motyogja, hogy hiányzik apa. Nem lehet erre mit mondani. Átölelem, ringatom, és pityergünk együtt egy kicsit. Olyan nagy lány már ő is. Gondolatai tovasuhannak okos kis világában, és gyermeki bölcsessége mindig vigaszra lel egy emlékben, vagy épp feladatban. Tivadar vidám természetén ez a veszteség sem tudott léket ütni. Mindig fut a dolga után. Az ő élete csupa sürgés-forgás, jövés-menés. Szalad, szerel, dobfelszerelést kreál bármiből, a család legnagyobb örömére. Mi pedig igyekszünk szívünknek kedves edényeinket menteni dobverői alól, ahogy tudjuk. Mellette nem lankadhat az ember figyelme. Örök derű veszi körül, pont, mint apukáját. A világ számára az élvezetek tengere. Ha életörömre vágyom, csak bele kell helyezkednem aktuális világába, és hagyni, ahogy lelkes beszámolója magával ragad. Olivér pedig igazi férfi. Legalábbis nagyon igyekszik. Néha a kelleténél sokkal jobban. Rangidősként néha feladatának érzi, hogy a család minden problémáját ő oldja meg, és minden pillanatban s helyzetben kompetens legyen. Elszánt, kreatív, és nem ismer megoldhatatlan problémát. Ennek fényében problémát már csak az okozhat, ha a világ, valamilyen furcsa okból kifolyólag, még nem érett meg Olivér minden fizikai törvényt áthágó megoldására. Igyekszem levenni a válláról a feleslegesen magára aggatott terheit. Ennek egyetlen módja, hogy ügyesen lecserélem olyasfajta problémára az aktuális kihívást, amely neki való, és ha nem is könnyűszerrel, de elbír vele.
Hogy mi van velem e körülményeim közepette? Működöm. Korán kelek, mert ébredek a napfénnyel, későn fekszem, mert harcolok a nem kívánt álmokkal, nappal meg zajlik az élet. Az élet, amely teljességre törekszik, amely napról napra változik, alakul. Nincs két egyforma nap, sem kihívásaiban, sem pedig érzelmeiben. Az élet szövetének fonalait próbálom türelemmel, derűvel és öniróniával felgombolyítani, napról napra. Humor, család és barátok nélkül nem hiszem, hogy messze jutnék. A legnagyobb áldás ebben a néha pokolnak tűnő, élet nevű forgatagban, hogy a világ telis-tele van jó emberekkel. Sosem maradok segítség nélkül a felmerülő problémákban. Lakóhelyünk egy emberként áll mögöttünk. A kisbolt, a kávézó, a zöldséges, a pékség, az egyházközség, és sorolhatnám tovább. A szeretet olyan formákban jelenik meg a mindennapjainkban, amilyeneket soha el nem tudtam képzelni. Pótolja-e Gergőmet? A társat, a barátot, a szeretőt, az apukát? Nem. Ezzel szerintem sem a gyerekek, sem én meg sem próbálkoztunk. Valamiért az élet, a Teremtő úgy látja a legjobbnak, hogy ezek számunkra nem adatnak meg. Lennének ellenérveim tervével szemben, de kár lenne vitatkozni.
A gyermekeinket közös életünk alatt is ajándéknak, mesterecskéknek éltük meg. Ebben az új helyzetben ez a minőségük hatványozottan megjelenik. Túlzás nélkül adják ők életem értelmét. Mindennapjaim feladatait, önfegyelmem rendíthetetlenségét, lelkierőm töretlenségét. Miattuk figyelek magamra is oda, hisz nem fogyhatok el sem testben, sem lélekben. Ritmust adnak minden napnak, és jókedvre vidítanak bármilyen körülmények közepette. Igazi hősök. Emelt fővel a jövőbe tekintenek. Minden apró mozdulatukban figyelik, kutatják apukájuk örökét. Mit hogyan mutatott nekik, milyen tanáccsal látta el őket, hogyan oldaná meg ő az adott helyzetet, ha itt volna. Szívet dobbantó gondolataik igazgyöngy ékszerré válnak lelkemben.
Nagyapám emléke elevenedik meg bennem hirtelen. Nyolcéves volt, mikor a háború elvette szüleit, és árvaként nevelkedett tovább. Egy alkalommal elmerengve így szólt hozzám:
– Tudod, kisfiam – valamiért mindig így szólított –, talán így még jobb emberré is váltam. Anyám emlékét minden fontos élethelyzetben megelevenítettem, és szakadatlan kutattam, hogy azon az úton járjak, ami őt büszkeséggel töltené el, ha fiára tekint.
Nem hittem, hogy életemben, gyermekeim nevelésében ilyen elevenen kell majd megélnem ennek a tanításnak a fontosságát. Gyermekeim méltón őrzik majd apukájuk emlékét. Ehhez kétség nem fér. Elvesztését igazi kinccsé varázsolják majd életük során önmaguk és a világ számára. Magamban pedig muszáj hinnem, hogy földi életük mindennapi útján jó kísérő, stabil támasz és önmagukban hitet adó minta lehetek. Ünnepek, hétköznapok, szomorúság, derű sorra váltják majd egymást, mi pedig kéz a kézben tartjuk egymást maroknyi kis csapatommal, akikkel ha ezt az akadályt sikeresen vettük, bármire képesek lehetünk.
Rossel Szilda
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.