Kép: Vígszínház
Bár Kolozsvár volt az otthona, oda kötötte „virágalagutas” gyerekkora, első szerződését a marosvásárhelyi színházzal kötötte meg. Az ottani társulat egyik előadását látva valósággal elszédült, az ájulás határán járt, így amikor Tompa Miklós, a színház vezetője megkérdezte tőle, akar-e nála játszani, a fellegekben érezte magát. Mert annyira akart. „Na de vegye tudomásul, Tanai – mondta neki Tompa –, magát egy kanál vízben meg fogják fojtani a nők. Erre készüljön fel!” Mire ő, a pályakezdő színésznő: „Jó, majd igyekszem nem megfulladni!”
Később is voltak évei, amikor megpróbálták víz alá nyomni. Mellőzöttségét kínok közt élte végig. Pályatársai, vígszínházi kollégái természetesen erről sem tudtak. Soha egyetlen hangos szó, mások címére eleresztett csípős megjegyzés nem hagyta el a száját. A méltóságát soha, semmilyen helyzetben nem adta fel. Tartása, emberi büszkesége mindennél fontosabb volt számára. Még egy neki való, de nem neki adott szerepnél is. Igaz, néhány rendezője tudta róla: kis szerepet is rá lehet bízni, mert abból is nagyot csinál. Kitalálja. Ezzel-azzal felruházza. Lélekben továbbírja. Huszárik Zoltán legendás alkotásában, a magyar filmművészet egyik gyöngyszemében, a Szindbádban ő játssza a szépséges aranyművesnét. Szindbád régi szerelmei közül az egyiket. Az örökre megőrzöttet. Akihez nem nehéz visszajárnia, akitől nem lehet elszakadni, akit nem lehet nem szeretni. Két jelenete van a filmben, mindkettőben egy letűnt világ szétfoszló szépségét, reménytelen pusztulását idézi meg. Mint egy megelevenedett festmény, úgy néz ki Latinovits Zoltán mellett. Egy elérhető, hús-vér nőalak, aki ugyan nincs messze tőlünk, mégsem könnyű rátalálni. Szinetár Miklós filmjében, Az erődben egy unatkozó milliomos nő szerepében nagyobb teret kapott. Főszereplője, mozgatórugója a történetnek. Egy képzeletbeli államban működő, szokatlan programot hirdető magántársaság hírhedt igazgatónője, különleges kommandós-szervezőkészséggel. Rómában, a fantasztikus filmek fesztiválján a legjobb női alakítás díját nyerte vele. Gyarmathy Lívia Egy kicsit én, egy kicsit te című filmjében is játszott, Sára Sándorhoz a Tüske a köröm alatt és A vád című alkotások kötik.
De ugorjunk vissza Kolozsvárra, ahol hatévesen már látható izgalommal nézi a társulat próbáit. Mindenki ismeri a színház körül. Órákon át gubbaszt a súgólyuk mellett. Amint felmegy a függöny, megszűnik számára a világ. Színésznő lesz – mondják róla. Tíz évvel később elkezdi színitanulmányait. Sokat tudott a világról, hiszen sokat olvasott, de azt is tudta, hogy édesanyja igazából sosem szerette, mert folyton arra a személyre emlékeztette, akire egyáltalán nem akart emlékezni.
Anyám apácáknál tanult, és még érettségi előtt nagy szerelembe esett egy csíkszeredai nagyon gazdag zsidó fiúval – mesélte jó pár évvel a halála előtt. – A zárdában óriási volt a szigor, hajnalban már a templomban térdepeltek, imádkoztak, a közelükbe sem lehetett menni, de ők ketten titokban leveleztek. Miklós bonbonokban lopta be az anyámnak írt sorokat. Megbeszélték, hogy összeházasodnak, de a fiút a szülei azzal fenyegették, hogy kitagadják. Hiába volt gyönyörű az anyám, két nagy baj volt vele. Szép volt, és keresztény. És akkor az apám, aki éjszakánként az ablaka alatt hegedült, egy idő után megszöktette őt. Össze is házasodtak, sajnos, és így jöttem én, mint nem kívánt gyermek, mert a házasságuk egy év után teljesen tönkrement. Négyéves voltam, amikor anyám újra férjhez ment, de apámmal minden kapcsolatot megszakított. Engem soha nem szeretett. Nem tudtam a kedvére tenni. Mindig csak kritizált. Egyetlen bűnöm az volt, hogy ha rám nézett, apámat látta bennem, és a boldogtalanságára emlékeztettem. Akkor fogadott el, amikor már befutott színésznő voltam. Addig elnyomott. Kemény, erős asszony volt.
Tánctudásának, remek ritmusérzékének köszönhetően Kolozsvár csodagyereke volt a kis Tanai Bellácska. Úgy táncolt, hogy mindenki őt akarta látni. Szteppelt, balettozott, spiccelt, akrobatikázott. A partnere spárgából húzta fel a földről, feldobta a levegőbe, és a derekánál fogva elkapta. Vagy hátrafelé hajolva megfogta a saját bokáját, és mint egy karika, végiggurult a színpadon. A gerince, az ízületei később ezt jelezték vissza. Ám akkor, gyerekként soha nem lázadozott. Este fellépései voltak, és minden alkalommal tapssal fogadta a közönség. Hatéves korában amerikai szerződésajánlattal kopogtatott be hozzájuk egy messziről jött idegen.
Shirley Temple riválisát keresték Hollywoodban, a film sztoriját is megírták már, kellett egy ugyanolyan vagy még nagyobb tehetségű kislány, lehetőleg Európából. Csakhogy a nevelőapám soha nem nézte jó szemmel a szerepléseimet. Ellenezte az egészet, anyám viszont nagyon szeretett volna Amerikába utazni, hiszen egykor színésznő szeretett volna lenni, általam pedig, ő legalábbis úgy gondolta, bekerülhetett volna a filmes világba. A családi kupaktanács azonban leszavazta az utazásunkat. A nevelőapám ugyanis állandóan azt hajtogatta: nem azért vette el az anyámat, hogy a végén egyedül maradjon. Ez volt a döntő érv, a maradásunk oka. Így lett belőlem színésznő, miután a gyereksztárságból kinőttem.
A hatvanas-hetvenes években már nemcsak Marosvásárhely, hanem egész Erdély ünnepelt színésznője, nemzedékek példaképe. Huszonhét éven át a drámairodalom legnagyobb szerepeit játssza. Mrs. Campbell a Kedves hazugban, Rita Oszjanyina a Csendesek a hajnalokban, Éva Az ember tragédiájában, Lady Macbeth, Anna Petrovna a Platonov szerelmeiben, Mathilde von Zahnd a Fizikusokban, Blanche A vágy villamosában, a Komisszárnő az Optimista tragédiában, Angela Peter Karvaš Éjféli miséjében. Harag György rendezéseinek oszlopos színésznője. Orosz Lujza és Lohinszky Loránd gyakori partnere. Bara Margit magyarországi sorstársa, barátnője.
A hetvenes évek második felében a Madách Színházban vendégszerepelt a marosvásárhelyi Székely Színház. Két darabot hoztak, mindkettőben Tanai Belláé volt a főszerep. Hatalmas sikere volt. Orbánnéját látva Örkény István még ott, az előadás után felbiztatta, szerződjön át Magyarországra. Családostul. Örkény állta a szavát. Beígért segítségével minden könnyebben ment, még akkor is, ha nem zökkenők nélkül. Vígszínházi szerződését is ő ütötte nyélbe.
Tudtam, mi fog történni. Tudtam, hogy a házasságomnak Bács Ferenccel Budapesten lesz vége, éreztem, hogy őt majd felkapják a filmesek, hiszen kivételes alkatával párját ritkította, én meg kevesebbet fogok játszani, hiszen nemcsak feleség voltam, hanem két gyermek anyja is. De nem tétováztam, a gyerekeim jövője mindennél fontosabb volt számomra. Még a saját sikereimnél is. Különben is elhatároztam, hogy azzal elégszem meg, amit kapok. Tisztán láttam, hogy Magyarországon nem leszek, nem lehetek az a művész, aki otthon voltam. Főleg nem közel az ötvenhez. Így nehéz egy pályát elölről kezdeni. Figyelmeztettek is, hogy nem reménykedjek, mivel Magyarországon engem senki nem ismer. Fiatal nőket nem játszhattam, idősnek pedig még nem voltam elég idős. Meg le is voltak osztva a lapok. Miskolcon is, Győrben is, ahol egy-egy évadot töltöttünk, majd a Vígszínházban is, ahonnan 1990-ben vonultam nyugdíjba.
Darvas Ivánnal és Gálffi Lászlóval játszott az Equusban, Eszenyi Enikővel Ionesco abszurdjában, A különórában, Rudolf Péter rendezte őt A salemi boszorkányokban, Zsótér Sándor A szecsuáni jóemberben, A kaukázusi krétakörben és A kék madárban. Ez utóbbi három darabban nyújtott alakításáért Aese-díjjal tüntették ki. Presser Gábor és Sztevanovity Dusán musicalje, A padlás 20. születésnapjának ünnepén még színpadra lépett. Nem sokkal később már a lakását sem hagyta el. Évekig élt négy fal között, betegségeitől meggyötörten. Nyolcvannyolc évesen, 2017 tavaszán ment el.
Vagány, szenvedélyes, nagylelkű ember volt. Amikor úgy érezte, kevesebbet játszik, mint amennyit játszhatna, darabot írt. Magának. Eltartási szerződés volt a címe, sokan szerették. Szép sorozatot élt meg a Thália Stúdióban. Mindent megmutathatott benne, amire az akkori szerepei nem adtak számára lehetőséget. Virágalagút címmel az életét írta meg. Letehetetlen könyv lett belőle.
Ady Endre Csupán magamtól búcsúzom című versét vágyait szétfújva mondja a világhálón. Nincs szebb, fájóbb emberi üzenet a földön. De minden kínt és fájdalmat feloldóbb sem.
Igó Éva Tanai Belláról:
Ritkán játszottunk együtt, de A padlásban sokat találkoztam vele, amikor Süni voltam. Nagyon nagy szeretettel emlékezem rá. Imádtam vele játszani. Nagyon édes Mamóka volt. Szerettem a hangját, a hangszínét, vagy ahogy énekelt, nagyon jó volt hallani. Csendes, békés, türelmes kollégaként ismertem, komoly emberi nívóval. Ha kérdezted, megnyílt, szívesen beszélgetett, de soha nem erőszakolta rá magát másokra. A betegségét is tartással viselte. Az utolsó előadásain A padlásban én már a korom miatt nem játszottam Sünit, így csak alkalmanként találkoztam vele a színházban. Akkor már nagyon nagy fájdalmai voltak. Egyszer elmondta, hogy erős gerincbántalmai miatt sem tudja, meddig fogja bírni, mert az orvos közölte vele, hogy több fájdalomcsillapítót nem szívesen írna fel neki. Egy erősebb, lendületesebb mozdulatnál ugyanis nem érezné, hogy elmozdult egy csigolya, és akkor még komolyabb baj történne. Elképesztő volt tudni és látni: úgy játszotta végig az előadásait, hogy miközben borzalmas testi kínokat élt meg, nem használt fájdalomcsillapítót. Amíg bírta, végig így lépett színpadra. A fájdalomcsillapító ugyanis elvette volna tőle azt a kontrollt, amely fontos volt számára a mindennapi létezéshez. Most, hogy már én játszom Mamókát, én is megérzem néha azt a rengeteg lépcsőt, amit a pincéből kell megtenni felfele jövet a színpadra, aztán visszamenni, hogy később újra feljöhessek, s közben tárgyakat emelgetni. Becunak, mert így hívtuk őt, ez egy idő után valóban sok lehetett. De hős volt. Látszott rajta, mennyire megterhelő számára a szerep, mégis mindig alázattal tette a dolgát. Fantasztikus művész volt. Nagyon szerettük őt.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.