Munkát is, vagy csak kenyeret?

Olvasótalálkozók alkalmával, erről már sokszor sokat írtam, valós problémákról, igényekről számolnak be a vidéken élők, tehát nem egy régióktól elszakadt pozsonyi irodából szerkesztett tartalom az, amit kínálunk. Így jött létre például Panaszkönyv című rovatunk, jogi, erkölcsi, sőt konkrét segítséget is nyújtva a törvények útvesztőiben. Jön is rengeteg levél, általában olyan, kit hol hogyan csaptak be, mivel vertek át, hogyan juthatna hozzá elfelejtett, eltagadott, elcsalt pénzéhez. Értő munkatársunk, Vrabec Mária ezeknek külön-külön mind utána is néz, megfelelő szakvéleményekre támaszkodva meg is válaszolja őket. Nagy segítség ez, mondhatjuk, ő a Vasárnap ombudsmanja, láthatóan nagy szükség van rá.

Hasonló a helyzet a Mamaklubbal, ugyancsak olvasói felvetésre indult, s persze, kapóra jött, hogy az egyik legalaposabb szerkesztőnk, Csiba Annabella éppen kismama lett. A rovat, melyet kisfia nevelése mellett teljes odaadással gondoz, ugyanolyan korrekt, megbízható és hasznos, mint a Panaszkönyv. Sok kismama és nagymama (!) olvassa, alkalmazza tanácsait, ezt a személyes találkozások alkalmával látjuk, mert levél ide már kevesebb érkezik.

A legutóbb indított Munkát keres? Segítünk! rovattal pedig hosszú idő tartozását róttuk le olvasóinknak. Járva a vidéket: évek óta szinte mindenütt, de főleg a közép- és kelet-szlovákiai régiókban a legégetőbb és legfájdalmasabb gond a munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása vagy a teljes nincstelenség. Mert ahol munka nincs, ott kultúra sincs, ott bolt sincs, ott már még a vonat sem áll meg. Minek, úgysincs, aki fizessen, úgysincs, aki leszálljon róla. Ezért gondoltuk, hogy megfogtuk az Isten lábát, amikor megtaláltuk Pálffy Katalin álláskeresési tanácsadót, aki nemcsak hogy konkrét megoldásokat tud kínálni, de még írni is úgy tud, hogy mindenki számára érthető legyen. Rendszeresen fel is hívja az olvasók figyelmét, forduljanak hozzá bátran, konkrét kérdések megoldásában is segít. És mi történt? Két konkrét esetről tudunk (szóbeli közlés), hogy a Vasárnap útmutatásainak segítségével valaki munkát talált. Egy, az ország legkeletibb végéből való, tavaly diplomázott fiatal hölgy, aki megelégelte a tétlenséget, hozzáfogott, és jó negyed éve Pozsonyban dolgozik. A másik egy úr Zselízről. Levél, kérdés, felvetés azonban nem jön. Vajon miért?

Azt, ugye, kizárhatjuk, hogy időközben minden panaszosunk elhelyezkedett. Ezen morfondíroztam az egyik szerkesztőségi gyűlésen elég hosszan, mire a leghallgatagabb kolléga egyszer csak megszólalt: És biztos vagy benne, hogy ezek az emberek akarnak is dolgozni, vagy csak jó kifogás számukra, hogy nincs munka. S ahogy végigvezette érvelését, hogy munka márpedig van, ott például a kert, jobb esetben füvesítve, leginkább eldzsungelesedve, mert még a répát is (a kaprot!) üzletben veszik. És nem csak azokon a vidékeken, ahol azzal érvelnek, hogy kár vele dolgozni, mert reggelre rendre ellopják valakik a termést. Ott is tendencia ez, ahol nincs kire fogni a lopást. Hogy volna ebben a gondolatmenetben valami igazság? Annyi biztosan, hogy a Panaszkönyv ügyfelei a pénzükért ragadnak tollat (jár nekik a segély, a magasabb nyugdíj, a tévedésből vett bóvli ára vissza, az örökség fele, egésze, a szomszéd áthajló barackfájának termése), Pálffy Katalin rovata pedig csak munkát ígér. Kérem, gondolkodjanak el ezen a felvetésen, és írják meg a véleményüket róla. Mert ha ez igaz, akkor nagyon nagy bajban leszünk. A munkátlanságot ugyanis követi a megszokás, melynek ikertestvére az igénytelenség. Aminek következtében nemcsak elszegényedünk, beszűkülünk, hanem el is butulunk. Pedig aki kisebbségben él (bármineműben), annak duplán kell jobbnak lennie.

Mindenkinél.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Bár VASÁRNAP volt, Anatol Korkodus már kora hajnal óta egy hatalmas drótkefével a lerakódott sót takarította egy megnyitott vízvezetékcsőből, amelyen át a termálvíz érkezik a közmosodába

Bodor Ádám: Verhovina madarai