Miért súgott LANDERER?

Több kortárs leírásából ismert az a jelenet, amely 1848. március 15-én Pesten, a Landerer–Heckenast-nyomdában játszódott le. A márciusi ifjak itt akarták kinyomatni a cenzúrázatlan Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot. Degré Alajos így írta le a történteket: „Landerer szárazon mondta: – Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés. – Összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csinálni. Landerer odasúgta: – Foglaljanak le egy sajtót. – Irinyi József a nagy gépre rátette kezét e szókkal: E sajtót a nép nevében lefoglaljuk. – Erőszaknak ellen nem állhatok, felelt Landerer.” Ma már a pozsonyiak közül is csak kevesen tudják, hogy a nyomda két tulajdonosának köze volt Pozsonyhoz, és nevüket két pompás palota viselte. A nagyobb és korábban épült Landererpalota ma már nem létezik. Ez a méreteiben impozáns, egyemeletes épület a 18. század második felében keletkezett, és a mai Šafárik téren állt. Egy évszázaddal később még egy emeletet húztak rá, és az utászok kaszárnyájává alakították át. 1944-ben a bombázások során súlyosan megsérült, ezért a háború után lebontották. De hogyan tett szert palotára Pozsonyban egy nyomdász? Nyomdászból földesúr A Landererek őse, János Sebestyén (1685–1727) Bajorországból érkezett Budára, és ott 1724-ben nyomdát nyitott. Korai halála után két fi úgyermekkel támasz nélkül maradt özvegye 1728- ban férjhez ment a nyomda vezetőjéhez, Nottensteinhez, aki felvirágoztatta a vállalatot. 1752-től az idősebb Landerer fi ú, Lipót Ferenc vette át a vezetést. Tőle a fi a, Mihály (1760–1807) örökölte meg a nyomdát. Ő Verseghy Ferenc, a költő révén kapcsolatba került a jakobinus mozgalommal, illegálisan kinyomtatta Martinovics egyik művét, a Szabadság, Egyenlőség Társaság Ember és Polgár Oktató Könyvecskéjét. 1794-ben a többi magyar jakobinussal együtt letartóztatták, s először halálra, majd várfogságra ítélték. Kazinczyval a brünni Spielbergben és a tiroli Kufsteinben raboskodott, a börtönben állítólag megőrült. Tízévi fogság után, 1805-ben emberi roncsként szabadult, alig két évre rá meghalt. Mivel gyermekei nem voltak, húga, Anna örökölte a műhelyt. Pozsonyban csinált szerencsét Egészen másképp alakult a sorsa Landerer János Sebestyén kisebbik fi ának, János Mihálynak (1726–1795). Ő Pozsonyban telepedett le, és 1750-ben megvásárolta a Royer János Pál által 1715-ben alapított nyomdát annak fi ától, a Pest-Budára költöző Ferenctől, aki az unokafi vére volt. Szerencsésebben nem is dönthetett volna, hisz Pozsonyban működtek a legfőbb országos hivatalok, itt ülésezett az országgyűlés, és húsz éven át nem volt konkurenciája. Az összes hivatalos kiadványt az ő műhelyében nyomtatták, és ezzel jelentős vagyonra tett szert. A pénz nagy részét a vállalkozásába forgatta vissza, könyvkereskedést nyitott, betűöntödét vásárolt, Ótúron (Stará Turá) papírmalmot létesített. 1772-ben Pesten nyitott műhelyt, 1775- ben pedig Kassán, ahol megvette a feloszlatott jezsuita rend nagy múltú nyomdáját. Olyan gazdag lett, hogy Pozsonyban nagy palotát építtethetett, és 420 ezer forint készpénzért (akkoriban heti 4 forint volt a jobb nyomdászok fi zetése) megvásárolhatta a Temes vármegyei Füskút falut. Ez a település szerepelt a nemesi előnevében, mert 1784-ben magyar nemességet is szerzett. Pesti és kassai terjeszkedése hátterében az állt, hogy 1770-ben konkurenciája támadt: a pozsonyi magisztrátus engedélyezte az olmützi Patzko Ferenc Ágoston nyomdájának felállítását, ahol a Rát Mátyás szerkesztette első magyar nyelvű újságot, a Magyar Hírmondót nyomtatták. A mai gyilkos konkurenciaharc viszonyai között meghökkentőnek tűnhet, hogy Landerer, a Pressburger Zeitung kiadója is beleegyezését adta az újabb lapvállalkozáshoz. (Épp csak a Helytartótanács nem akarta engedélyezni, Rátnak a bécsi udvarban való személyes „utánajárásai és könyörgései” hatására engedélyezte nagy nehezen Mária Terézia a magyar nyelvű lapot.) Halála után fi a, Mihály eladta a kassai nyomdát unokatestvérének, Ferencnek, magának csak a pozsonyit és a pestit hagyta meg. 1809-ben bekövetkezett halála után azonban a vállalkozás hanyatlásnak indult, mert fi a, Lajos még csak kilencéves volt, alkalmatlan a cégvezetésre, a megbízott vezetők pedig nem bizonyultak jó üzletembereknek. Landerer, a besúgó Lajos (1800–1854) bölcsészetet tanult, majd katonai pályára lépett, de 1820-ban otthagyta a katonaságot, a vállalkozás élére állt, és négy év alatt a legkorszerűbb gépekkel ellátott, dinamikus céggé fejlesztette. Kiváló üzleti érzékkel rendelkezett, jó emberismerő és remek taktikus volt, Jókai tollára méltó, érdekes és ellentmondásos személyiség, akit Pest városa díszpolgárává avatott az 1838-as nagy árvíz során tanúsított bátor helytállásáért. Ma kettős ügynöknek mondanánk, mert mindkét oldalnak tett jó szolgálatokat. Számos szerző egyszerűen besúgónak minősíti, de több mint valószínű, hogy a szó hagyományos értelmében nem volt az. Biztos, hogy nem olyan pitiáner alak volt, mint az 1790-es évek pesti könyvkereskedője, Strohmayer Ignác, aki tiltott politikai könyveket ajánlgatott nagy titkolózva vevőinek, és ha lépre mentek, nyomban küldte róluk a jelentést Bécsbe. Landerer nagy formátumú üzletember volt, nem jelentéseket körmölő spicli: ő csak a vállalkozásának élt, s mivel a nyomdatulajdonosság akkor fontos bizalmi posztnak minősült, ha meg akarta tartani a hivatalok jóindulatát, nem térhetett ki bizonyos megbízatások elől. A legnagyobbat nem kisebb rangú személytől, mint Metternichtől kapta, persze, közvetítőkön keresztül, de a szálakat a mindenható kancellár mozgatta: fel kellett ajánlania Kossuthnak, hogy kinyomtatja tervezett lapját. Kossuth nemrég szabadult a börtönből, ahová az Országgyűlési Tudósításokban megjelent cikkei miatt került. Metternichék sejtették, hogy a háromévi fogság sem puhította meg, nem fog nyugton maradni, de úgy gondolták, jobb lesz, ha kap némi teret, és nyilvánosan ténykedik, így szem előtt tarthatják, és a cenzúra révén bármikor elhallgattathatják. Ha túl messze menne, Landerer bontsa fel vele a szerződést. Így jelenhetett meg a Pesti Hírlap, a magyar sajtótörténet legnagyobb hatású újságja, a polgári átalakulás szócsöve. Nagyon hamar országos tábora lett, több mint 5 ezer előfi zetője, holott az addig legnépszerűbb Világnak is csak 1250 megrendelője volt. Kossuth persze nem tudta, hogy Landerer megállapodott megbízóival az eltávolításában, ha a kormánynak kellemetlenné válna. Ezért Landerer kapzsiságának tulajdonította, hogy csökkenteni akarta a fi zetését, pedig a nyomdatulajdonos csupán ígéretéhez híven ürügyet keresett, hogy kiprovokálja Kossuth távozását, és sikerült is elérnie. Miért súgott? Hogy miért súgta meg március 15-én a nyomdájában tanácstalanul tébláboló fi atalembereknek, mit kell tenniük, rejtély. Gyors gondolkodású, a külföldi eseményekről jól tájékozott emberként esélyt adott magában a forradalomnak, vagy mint mindig, most is csak az egyszer talán még hasznot hajtó lekötelezés vágya irányította? Mindegy, tény, hogy ezzel a tettével belépett a történelembe. Utána már nem volt visszaút: Kossuth felkérésére bankjegynyomdát szerelt fel, ez gyártotta a híres Kossuth-bankókat. Ezért a szabadságharc leverése után bujdosnia kellett, majd mivel később sem vezethette a cégét, váci birtokára vonult vissza. A mindig tevékeny embert felőrölte a kényszerű tétlenség, 1854-ben, 54 éves korában meghalt. Ismét egy pozsonyi kapcsolat A céget társa, Heckenast Gusztáv vitte tovább. Heckenast (1811–1878) Kassán született, apja, a német evangélikusok lelkésze rossz anyagi helyzete miatt nem taníttathatta, és fűszerészsegédnek adta a tehetséges fi út. Bizonyára egészen másként alakult volna az élete, ha nem lesz a sógora Otto Wigand. Otto Göttingenből érkezett a bátyja, Karl hívására, aki kiadó- és könyvárusként már korábban sikeresen megkapaszkodott Pozsonyban. Miután felmérte a terepet, testvéreit is hasonló vállalkozás létrehozására biztatta, Györgyöt Pestre, Ottót Kassára irányította. Otto Kassán benősült a Heckenast famíliába, de nem maradt a városban, 1827-ben cégét Pestre helyezte át. Ott adta ki az első magyar lexikont, az Esméretek Tárát, és a leghaladóbb szerzők, köztük Széchenyi és Wesselényi műveit. Az utóbbin rajtavesztett: hogy kijátssza a cenzúrát, Lipcsében nyomatta ki (Bukarest 1833 megjelöléssel) Wesselényi Balítéletek című könyvét, de rájöttek, és elfogatóparancsot adtak ki ellene. Sikerült elmenekülnie, Lipcsében telepedett le, pesti vállalkozását a segédjeként dolgozó sógorára, Heckenast Gusztávra hagyva. Jól választott, a fi atalember fellendítette az üzletet, kiadóként is rendkívül népszerűvé vált (mikor az 1838-as árvíz tönkretette boltját, a magyar írók segítették talpraállását, sőt külföldi hitelezői is leírták a tartozását); de egyre jobban érezte a nyomda hiányát, ezért 1840-ben betársult Landerer nyomdászcégébe, és új lendületet adott neki. 1844-ben közösen beutazták Nyugat-Európát, és számos nyomdatechnikai újdonsággal érkeztek haza. Tíz évvel később, Landerer halála után Heckenast egyedül vezette a céget, amely az ország első irodalmi fórumává vált. Kiadói tevékenysége elsősorban a kortárs magyar szerzőkre összpontosult, ő honosította meg a gyűjteményes sorozatok kiadását (pl. Magyar Remekírók). Az olvasókat nemcsak a színvonalas művekhez szoktatta hozzá, hanem az igényes küllemhez is, nem kisebb illusztrátorokat foglalkoztatott, mint Barabás Miklós. Az időszaki és napisajtó csaknem kizárólag nála jelent meg, ő indította el 1854-ben a híres Vasárnapi Újságot, remek, a külföldi újdonságokat elsőként kínáló könyvesboltja mellett kitűnő kölcsönkönyvtárt működtetett. 1873-ban eladta cégét a Franklin Társulatnak, és Pozsonyba költözött, ahol szép palotát építtetett. Itt élt családjával 1878-ban bekövetkezett haláláig. A kör bezárult: Landerer, a magyar sajtó és könyvkiadás egyik fejedelme Pozsonyban kezdte, a másik, Heckenast Pozsonyban végezte.