Miért felelünk mi?

Azt hiszem, velem született, mert ameddig csak az emlékezetem visszanyúl, mindig is viszolygást váltott ki bennem, de legalábbis nagyon felidegesített a másra mutogatás igen elterjedt módszere, a más szemében a szálkát… (jut eszembe: magyar iskola!), a ha te így, én is úgy hozzáállás. De nem így neveltek, sőt már-már túlzottan is arra ösztönöztek, magaddal törődj, ne a másikat figyeld, azt nézd, te mit csinálsz, te mit mondasz, te hogyan élsz, te hogy viselkedsz, mert ha mindenki így tenné, ha mindenki magát javítaná meg, ami sok fáradozással jár ugyan, de sokkal egyszerűbb, nem kellene mások megszólására vesztegetni az időt, mindenki hibátlan volna. És nem is a ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel agyoncsépelt és agyonironizált szellemében, egyszerűen csak simán ne dobj vissza. Persze, jóval előtte már megtanították, hogy meg eleve senkit nem dobunk. Semmivel, nemhogy kővel. A kenyeret is nyújtjuk. Ha leesik a földre, felvesszük és megfújjuk. No, de már megint elkalandozóban vagyok…

Azt gondolom, aki lelkiismerete szerint él, annak nincs szüksége önigazolásra, nem szorul arra, hogy mások gyengeségeivel, hiányosságaival vigasztalja magát. Főleg nem arra a kijelentésre, hogy az én lelkiismeretem tiszta. (Fú, innentől nagyon gyanús minden.) Mihelyt elhangzik egy olyan mondat a számból, mely valaki mással hoz összefüggésbe engem, rögtön sejthető a magam deficitje. Például, ha azt kérdem: miért, nekem ki segít?, rögtön elárultam, hogy nem vagyok segítőkész. Nekem ki ad?, bizony, hiába a tagadás, fukar vagyok. Meg még nagy valószínűséggel irigy is.

Kíváncsiak, ugye, miért éppen ezt a nem is érdekes, nem is olvasmányos, még csak nem is szellemes témát választottam, mikor arról kellene írnom, hogy sajnos ez idén nem tudtunk részt venni a királyhelmeci fesztiválon? Énmiattam. És hogy sajgó szívvel gondoltam azokra, akik családtagként várnak már. És nemcsak a Feterik családra, meg Pannira, aki nem Feterik bár, de család, s nem a főztjük miatt (illetve az igazság az, hogy a főztjük is igen vonzó, és azt a tortát is, jaj, azt de megkóstoltam volna!). És nemcsak Czap Magdolnára, aki minden évben ilyenkor ugyancsak tárt karokkal és gyönyörűséges kézimunkákkal vár. Hanem azokra is, akik a vásárban a sátrunkat keresik hűségesen. Kata nénit láttam magam előtt, hogy fájós lábával járja csalódottan a zsúfolt utcácskákat, Tóth Enikőéket, akik ugyancsak mindig eljönnek megnézni minket Kiskövesdről (ígérem, írok levelet, tényleg!), Nádasdi Hildát, népszerűsítőnket, Vámos Lászlót, a notórius rejtvényfejtőt, a bolyiakat, akikkel tavaly ismerkedtünk meg, és fogadkoztunk, hogy idén újra találkozunk… És főleg arról kellene most írnom, hogy mert nem voltunk a fesztiválon, az azért nem jelenti ám feltétlenül azt, hogy idén már nem is találkozunk mi ott keleten, Önök és a Vasárnap! Arról kellene, de arról még írhatok, ha aktuális lesz.

Most viszont Budai Ernő válaszlevele juttatta eszembe a témát, és nem célom ezzel, hogy megvédjem Bugyi Máriát (ráadásul nem szorul védelemre, Budai Ernő is tiszteli), csak hogy eloszlassam a félreértést, vagy hogy eldicsekedjem, én értem ám, én tudom, miről ír! A házunk eleje, a söprögetése neki s a cím, hogy miért felelünk mi, így függ össze. Hát miért is énekelné Bugyi Mária a szlovák himnuszt? S ha énekelné, milyen alapon kérne áldást saját magára, a magyarra is benne? Az a szlovák Bugyi Máriák dolga volna! És vannak is ám ilyenek. Ők a jóakaratú emberek.

A Földön.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Ma VASÁRNAP van, az ebéd után mindketten elszívhatnak egy-egy szállal az asztalnál.

Alexander Brody: Egy drága örökség története