Miben sajátosak a korai évek?

A személyiség magját az örökletes tényezők, veleszületett adottságok mellett azok a tulajdonságok képezik, amelyek az első öt életévben alakulnak ki a biológiai és társas érés folyamatában. Ezeken a jegyeken később nagyon nehéz változtatni. A korai élmények befolyásolják a majdani viselkedést, a mély érzelmi gyökerű akadályok megmagyarázzák a felnőtt egy-egy helyzetre adott reakcióját, önbizalmát. A személyiség könnyebben formálható rétege ötéves kor után fejlődik ki, és a tapasztalatok, környezeti hatások révén folyamatosan alakul. A kisgyermek roppant sérülékeny, ugyanakkor képlékeny is. Annál kevésbé hozhatók helyre a nevelésben elkövetett hibák, minél korábban történt a kedvezőtlen szociális hatás. Az elfogadó környezet, a pozitív megerősítések ellenben szárnyakat adnak a gyermeknek. A rovat újabb cikkeiben elsősorban azokról az élettani sajátosságokról szándékozom szólni, amelyekkel szülőként fontos volna tisztában lennünk. Ugyanis az a felnőtt, aki képes gyermeki perspektívából is szemlélni a világot, jobban tudja kontrollálni saját spontán reakcióit és empatikusabb. Aki ismeri és figyelembe veszi egy-egy életszakasz jellemzőit – például tudja, hogy az első három életévben végbemenő fejlődés milyen szédítő: a gyermek testsúlya négy-ötszörösére nő, magassága megduplázódik, második születésnapjára agyának tömege eléri a végső tömegnek a háromnegyedét, elméjének aktivitása azonban még kétszer akkora, mint a felnőttéé –, az rugalmasabban tudja követni csemetéje változásait.

Érzelmei irányítják

A pici ember viselkedését, gondolkodását teljesen az érzései vezérlik. Korai életszakaszától az alapérzelmek mozgatják, nem pedig az ösztönök. Az újszülött nem azért ordít, mert tudatosan manipulálni akarja környezetét. Nem inthetünk türelemre egy belső biológiai órája szerint jelző csöppséget. A sírás életben maradásának az eszköze, a testközelség iránti igényének kifejezése. A csecsemő a második hónapban tapasztalja meg az öröm, a harmadikban a düh és a szomorúság, a hetedikben a félelem érzését. Az anyukák gyakran kínosan élik meg, amikor mosolygó hét hónaposuk a számára idegen közeledésére rögtön nemtetszéssel reagál; értetlenül fogadják, amikor nyolc-kilenc hónaposan egy pillanatra sem téveszti őket szem elől; nehezen tűrik a korábban kenyérre kenhető csemetéjük makacs ellenszegüléseit. Aki hallott a korai életszakasz három kritikus fejlődési csomópontjáról − a mosolyválasz, a szorongás és a tagadás megjelenéséről −, azt megnyugtatják ezek a reakciók: a harmonikus mama-baba kapcsolat, a megfelelő kötődés kialakulásának jelei. A kicsiben élete első évében fejlődik ki az őt körülvevő személyek iránt a bizalom vagy a bizalmatlanság érzése. Az anyai távollét bizonytalansági feszültséget ébreszt benne. Mivel nem ismeri az idő, a várakozás fogalmát, a külön töltött percek elviselhetetlennek, örökkévalónak tűnnek számára. A lélekgyógyászok tanácsa szerint ezért gyermekünket lehetőleg két és fél, hároméves koráig ne bízzuk több napra másra, még a szeretett nagyszülőkre se. Tizennyolc−huszonnégy hónapos korban jelentkezhetnek nála az első éjszakai félelmek és álmok. Kétéves koráig nincs epizodikus emlékezete, a világgal kapcsolatos tapasztalatok, benyomások raktározódnak el az elméjében.

Kísérletező, kíváncsi

A kisgyermekkor a felfedezés és az érzékfejlődés időszaka. A pici emberke különösen nyitott, kezdeményező, idegrendszere arra van beállítva, hogy szivacsként szívja magába a tudást. Amikor félévesünk állandóan lehúzza lábáról a zokniját, az a testkép-felismerési folyamat fontos része. Nagyjából kilenc–tíz hónapos kortól kezd mind több takarítani-, mosni- és javítanivalót termelni, próbatételnek téve ki idegeinket. Evés közben tizedszer is ledobja a földre kanalát, így teszteli a tárgyállandóság fogalmát. Szemetel az étellel, kilocsolja a vizet itatópoharából − ahhoz, hogy megtanuljon segítség nélkül étkezni, kezdetben szüksége van arra, hogy belenyúljon a tányérjába, poharába. A totyogó minden tárgyat a szájába tesz, tépkedi az elérhető szobanövények leveleit, cafatokra szaggatja a dohányzóasztalon hagyott újságokat, lelkesen rámol, szerel, pingál. Örül annak, hogy képes maga megváltoztatni, elmozdítani tárgyakat. A kukucsjáték megerősíti abban, hogy a dolgok olykor eltűnnek, majd ismét felbukkannak. Szereti a „hová lett?ˮ játékot is − szüksége van problémamegoldó tevékenységekre, személyes kontaktusban történő cselekvésre, másokkal való interakcióra. Szemének huncut csillogása már jelzi: bennünket is tesztel, fokozatosan feszegeti határait. Az, hogy mit szabad, és mit nem, nem egyértelmű számára. Aminek nyomatékot szeretnénk adni, azt ne a feje fölött, hanem az ő szintjén − leguggolva, szemmagasságban, szemkontaktust teremtve − magyarázzuk el neki. Szüksége van tanításra, hogy miképp tud biztonságosan lemászni a kanapéról, miért ne nyúljon a forró sütőhöz. Honnan tudná, hogy ne szórja ki a lisztet a zacskóból, amikor a homokozóban szitálhat, vagy azt, hogy mi való és mi nem a szemeteskukába, hogy miként kell felvenni a pulóvert, összepakolni a játékokat, bevetni az ágyat? Sok felnőtt kifogásolja, ha azt látja, hogy a gyermek nem kíméli a játékait, vagy a féltve óvott otthonban gyakorolja a barkácsolást. Fontos korlátokat állítunk, de közben ne lohasszuk le természetes érdeklődését, tárgymegismerő kíváncsiságát. A vizsgálatok szerint a tárgyak szétszerelését tiltó szülők csemetéinél nagyobb arányban fordul elő kényszeresség, szorongás, döntési képtelenség, mert a csöppség azt tanulja meg, hogy a dolgok felbontása, megismerése egyenlő a rombolással. Az első évek során leginkább érzékszerveivel és mozgásos tevékenységekkel szerzi tapasztalatait. Jóval erősebben hagyatkozik a tapintásra, ízlelésre, szaglásra, mint a felnőttek. Segítjük, ha sokoldalú élményeket, az érzékelésnek minél több lehetőségét biztosítjuk számára. A túl sok inger azonban megterheli fejletlen idegrendszerét. Ha elhalmozzuk játékokkal, megfosztjuk az őt körülvevő környezet megismerésének lehetőségétől. Mérsékeljük otthonunkban a szagokat, illatokat, fényeket, zajokat is. Például lágyítsuk az akusztikát, mert a visszhang megzavarhatja, túlstimulálják a háttérben szóló tévé hangjai, a villogó fények. Állandó rohanás, változatos programok helyett a rendszerességből, napirendből profitál a legtöbbet. Általános tévhit, hogy a szüntelen jövés-menéshez szokott gyerkőc könnyebben alkalmazkodik a változásokhoz. Az ilyen élményeket csekély mértékben képes még feldolgozni, memóriája sem tárolja a történéseket. A nyüzsgő életmód különösen a hiperérzékeny apróságot viseli meg. A kisgyermek szokásainak a rabja: szereti, ha a dolgok megszokott sorrendben, kiszámíthatóan történnek.

A csöppség jó megfigyelő, spontán utánzással tanul. Mindent lekopíroz, a számára mintaként szolgáló felnőttől látott jó és rossz szokásokat, magatartásmódokat, tulajdonságokat egyaránt átveszi. „A gyermeknevelésben nem a szándék, nem a tudatos szóhatás manőverei határozzák meg elsődlegesen a karakterfejlődést, hanem a szülők viselkedésének eleven folyamata, a látható és bevéshető minták, a példa önmaga” – oktat Bagdy Emőke. Nem mindegy, azt tesszük-e, amit mondunk. Ha arra szeretnénk megtanítani, miként tartsa féken indulatait, nekünk is higgadtan kell utasítanunk őt. Ha egészséges életmódra szeretnénk szoktatni, ne előtte majszoljunk csipszet. Ha folyton ingerültek vagyunk, ne lepődjünk meg azon, ha rá is átragad hangulatunk. A szülőség sok lemondással jár, önfegyelmet és önfejlesztést kíván.

Irigy, önző, hisztis?

A gyermek a világ közepének képzeli magát. Úgy tartja, hogy amit sikerült megkaparintania, az az övé. Két-három évesen sem érti még, miért nem játszhat a homokozóban a szomszéd kisfiú lapátjával, vagy miért kellene a sajátját másnak kölcsönadnia. Önzőségét nem szabadna túlreagálnunk. Egy kisgyerek általában óvodáskorig tárgyként kezeli a társakat. A saját tulajdon kényszeres, irigy védése teljesen normális jelenség ebben az életkorban: éppen körvonalazódó énhatáraiba beletartoznak a játékai. Az enyém-tiéd fogalma csak hároméves korra tudatosul benne. A hangulatingadozások, a dühkitörések a fejlődés természetes velejárói, nem a gyermek gonosz természetének megnyilvánulásai. A lány inkább csak truccol és hisztizik, a fiúnál ezek mellé agresszió − csípés, harapás, ütés-rúgás − is társulhat. Viszonyulásunk kitörölhetetlen nyomot hagy gyermekünkben. Az önkontroll és az önbizalom a második életévben alapozódik meg, ekkortájt alakul ki a szégyenérzet is. Hároméves kor alatti csöppség nem érti még a tett és a következmény, az ok és okozat összefüggését.

A pszichológusok intenek: az vészeli át könnyen a későbbi megpróbáltatásokat, akit hagynak, hogy gyerekként jól érezze magát a bőrében. A rövid szülői tiltások hatásosabbak a szóáradatnál. Lehetőleg csak akkor szóljunk, ha a kicsi viselkedése elegendő okot szolgáltat rá. Ne döngöljük a tudatába, hogy gonosz, ne azonosítsuk őt a helytelen viselkedéssel. A nem kívánt magatartást kell elutasítanunk („Rosszul viselkedtél!”), nem őt magát („Nem szeretlek, menj innen, rossz vagy!”). Akit szüntelenül korlátoznak önállósodási törekvéseiben, akinek pozitív visszajelzések helyett jórészt korholás a jutalma, a túlzott elvárások miatti negatív élmények egész életét végigkísérő gátlásokat okozhatnak a lelkében. Ki nem mondott csalódottságérzésünk, a „kilóg a sorból” miatti szorongásunk is öntudatlanul rombolja önbecsülését, ítéleteink és előítéleteink önbeteljesítő próféciává válhatnak. Elfogadás hiányában gyermekünk kihívással fordul felénk: „Anya/Apa! Szófogadatlan vagyok, most legalább jogosan szidhatsz.” Egy egészséges gyermek nem ül csendben, hanem zajong, fészkelődik, kifejezi az érzéseit, akaratát, semmi sem köti le hosszan a figyelmét. A túlalkalmazkodó, utasításkövető viselkedés gyakran épp a szorongás, túlzott megfelelési vágy jele.

Felhasznált irodalom: Bagdy Emőke: A személyiség titkai; Deákné B. Katalin: Mire nevelitek a gyerekeiteket?; Kádár Annamária: Mesepszichológia 2.; Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor; Vekerdy Tamás: Jól szeretni; Vida Ágnes: Babapszichológia.