Mi lett hova? Ez lett ide

 Két évtized leforgása alatt három verseskötet. Nem sok, mondhatnánk. Vagy hogy nem egy sietős, minden gondolatából rímeket fabrikáló költővel állunk szemben. Csakhogy a három verscsokor között van sok minden más. Verses meseregény Túl a Maszat-hegyen címmel, gyermekkönyvek korszerű mondókákkal (Akinek a lába hatos, Akinek a foga kijött, Nem, nem, hanem, Akinek a kedve dacos), Shakespeare-fordítások a Vígszínháznak és a Nemzetinek és nem utolsósorban három fiúgyermek: Misi, Jancsi, Béni. Attól a személytől pedig, aki az apaságot ugyanúgy élvezi, mint a versírást és a műfordítást, vagy éppen a pókert, többet talán nem is várhatunk.

Formai és műfaji sokszínűség jellemzi az új kötetet. Humor, játékosság és sok-sok eredeti ötlet. Lubickolás költői hagyományokban, váltogatva hangokat, stílusokat, magatartásformákat, amelyek mögött láthatóan és érezhetően mégis ő áll. Hitelesen és önazonosan, minden sorába a legbelső énjét csöpögtetve. Teszi mindezt úgy, azzal az őszinteséggel, hogy nem akar új paradigmákat hozni a költészetbe, és végképp nem egy világmegváltó versíró képében tetszelegni. „Én igazán az alanyi és a régimódi dolgokat kedvelem” – vallja nemes egyszerűséggel.

A kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő egyénisége Varró Dániel. Más úton jár, mint nemzedéktársai közül Jónás Tamás, más a világa, mint a nála jóval fiatalabb Sohonyai Attilának. Mondhatnám: mindhárman más színt képviselnek a költői palettán. Varró Dániel örömköltő. Örömből merít, örömmel ír, örömöt áraszt. Még azt is mosollyal közli, hogy az ő korában egy rendes költő nem is él már. Ha pedig igen, várakozhat akár egy kávéházban is a múzsa csókjára, miközben a bögréje, mert ott is ő az úr, kiürül. S ahogy ott ül, a kávéházi „széphogy szegleten”, gondolatban fel is köszönti magát. „Csak ámulok, hogy jé, nekem / félig lefolyt az életem, / gügye / ügye”. És: „Hogy újra már nem kezdhetem / sehogy se rendelkezhetem / e lett / felett”. Ezt a hangot üti meg a kötet első részében. A másodikban a feleség is színre lép, a „bűnös asszony”, akiről azonnal elárulja: „céklás-répás krumplija hagy némi kívánnivalót maga után”. De akkor is…! Mint írja, Don Quijote énekli virtuális trubadúrdalát, és szíve úgy ég, mint a grófi szérű nyár-éjszakán. Aztán Dante bőrébe bújva, mozgólépcsőn haladva közeledik Beatricéje felé, Ádámként huncut viccekkel halmozza el Éváját, majd szerelmi szózatát két sorba foglalja: „Gyere babám, dédelgess, / nincs ma este BL-meccs.” Van dicsének is, meg makaróni szonett angol szósszal leöntve, és van egy széltől fázó, esőben megázó, tűző napon aszódó hitvesi vallomás is, szerelemáldó vers a lángtermészetű nőnek. A harmadik rész a Piros Alsó és a Pikk Dáma szerelme, elvégre költőnk nemcsak a szavakat, a kártyát is mesterien forgatja. Az urbánus költő virágéneke Pestet élteti. „Fauna és flóra… / más daloljon róla. / Nekem a te káros levegőd kell, város…” Aztán ismét a kávéház könnyű panaszáradattal, bujdosóénekkel és egy négysoros bohóctréfával, amelyben a kritikus rúgja seggbe a költőt. Aki, mint pár lappal odébb, az ötödik fejezetben megtudjuk: mániás ember. A versidomok szerelmese, megszállott verslábfetisiszta, aki a verstant úgy bújta egykoron, mint kamasz társai az erotikus magazinokat, „s ha betévedt egy antikváriumba, a verses kötetek közt enyhe tébolyt érzett magán”.

Rengeteg humor, irónia, mosolyra fakasztó derű süt át a sorokon, költői petárdák sorozata robban a versekben, kacagunk, nevetünk, hahotázunk egy-egy gondolat fölött, fürdünk és lubickolunk egy-egy történetben, újraolvassuk, magunkra húzzuk, ölelgetjük, szeretgetjük, aludni is vele megyünk.

Igazi mesterfogás a Boci, boci, tarkára írt bús férfias variációk sora Villon, Shakespeare, Basó, Apollinaire, Kassák Lajos, Tóth Árpád és Somlyó Zoltán stílusában. Varázsos stílusjáték ez pompás jellemzésekkel egy „testi hibás borjú kárára”. Leltár az utolsó, hatodik rész, amelyben önmagát tárgyalja ki, állítja görbe tükör elé a költő. „Van öt dioptriája, van húsz kilónyi súlyfeleslege, aztán egy fejelágya, ami nem nőtt harmincakárhány év alatt se be… van… pár milliónyi tartozása is, van egy kifejlett kártyaszenvedélye, van bűntudata, aggodalmai, tériszonya, telefonfóbiája, rendkívül lassan őrlő malmai, van neki jó pár görnyesztő keresztje, miket oly sokszor vágyott tenni… le…”. És mondja, sorolja mindazt, ami a sajátja, ami rá vall, amitől nem szabadul, ami teherként nehezedik rá, amitől megbotlik olykor, akkor is, azzal is, mindezzel együtt megy tovább jókedvűen, nem adva fel, boldog haladékot kérve, lepaktálva Úrral és Luciferrel. „Gyere vissza holnap!” – kéri az ördögöt, s mivel ő is szereti, tiszteli a költőt, megadja neki, azt, ami szíve vágya.

Ki is hát itt „azúr”?