Mért kell nagyon észnél lenni?

Két hete hétfőn csupa olyan leveleket hozott a Helga, melyek az én személyem körül forogtak. Először a kassai Vályi Nagy Valéria küldeményét bontottam ki, s megfordult velem a világ (az iroda), mikor előkerültek a személyre szóló, valamiképpen mind a rajongásaimhoz köthető CD-k (vers, film, zene, költők, szerzők az életemből). Hogy miért? Fogalmam sincs. Illetve a mellékelt, reám nézvést különösen hízelgő levél megadja a választ, mégsem értem. Ki vagyok én, hogy egy ismeretlen olvasó az ország másik végéből ekkora figyelmet szenteljen nekem? Most is hallgatom az egyik ajándékát, azt a hangot, amelyikért bárhová elutaznék (!), épp azt dúdolja: az legyél, akinek látszol, s annak látszódj, aki vagy. Ennyire annak látszhatom látatlanban is? Bontogattam tovább, közben a telefon is csengett, a portán keresett valaki. Hát persze, megint ízvilágos korom kedves Rózsi nénije küldött a Czap Magduskáéhoz fogható kézimunkákat az én olvasóimnak (a Vasárnap olvasóinak!) szokásosan közvetlen sorai kísérőjeként. Hogy miért? Fogalmam sincs. Annak idején több mint egy évig sütött-főzött a rovatomnak oly szerény honoráriumért, amiből a hozzávalókat sem lehetett előteremteni. Én tartozom neki azóta is. Folytatom tovább a levélbontást, s mit ír a vígtelkei Bokros Gyula, akit Önök is pont annyira ismernek, mint én? A forró nyári napok utolértek, július 18-án agyinfarktussal kórházba kerültem… Ezt mind azért írom le, mint Ön a vezércikkét, mert én Önt, ha megengedi, barátnőmnek, mi több, rokonomnak érzem. Azt állítja, mert a lelkéből beszélek. Mindenik embernek a lelkében dal van, ugrik be rögtön a csasztuskává mottósított Babits-sor, vagyis ebből kiindulva ezeknek az embereknek szép a lelkükben az ének, azért hallhatják tán az én énekem is szépnek. Amikor már kezdtem volna annyira helyreállni magamban, hogy érdemi munkát is végezhessek, telefon újra: A Vadász. Először hallottam a hangját, az arcát sem sokkal hamarabb láttam, mint Önök (én még megjelenés előtt). Remper István. Hogy mit mondott, azzal már nem terhelnék senkit, de elérzékenyültem. Pedig köszönettel neki is én tartozom, hiszen gyakorlatilag is szponzora a Vasárnapnak, kitűnő sorozatáért honoráriumot nem fogad el. Hogy milyen nap volt az akkor, mi volt, mi ennyire sűrűn öntötte rám a dicsőséget, nem tudom. Mert megérdemlem? Nem. Mindenki megérdemli az elismerést (ki ezért, ki azért). Vizsga volt, hogy mit tesz velem? Lehet. Este azzal léptem be a lakásba, hogy Orbán Viktornak érzem, ó, Ádám, magam, kellőképp meg is rettentve ezzel a családom. Aztán hamar tisztáztuk. Ha ennyi elismerés ily könnyen megdicsőít egy aránylag józan embert (engem), mit tehet az az ezer meg százezer meg millió (a talpnyalókkal együtt) rajongó, amennyi egy populista politikusnak lehet (emlékszik még valaki Mečiarra?), s amennyi a televíziós csatornák és bulvárlapok celebjeinek? Vele, velük? Jó érzés, szó se róla, azért is veszélyes. Nem tudom, hogy vizsgáztam volna le, ha vizsgának szánta a Feljebbvaló, ám a nagy sok jó másnapján rögtön fejbe is vágott a való: meghalt a Kiss Jóska. A tények és a racionalitás embere, aki visszahúzott, ha a lelkesedés, az érzelem, a rajongás felkapott. Tegnap annak örült, hogy elsős lett az unokája, ma nincs. Ma szeretnek, holnap az elmarasztaló levelek jönnek. Hogy mért kell nagyon észnél lenni? Egyáltalán nem mindegy, mi marad az ember után. Hogy léggömb volt-e a feje helyén, vagy egyetemi könyvtár.

Hát ezért.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

VASÁRNAP együtt mentek kocsin a templomba, s mikor onnan hazaértek, Idácska szaladt a konyhába valami jót készíteni ebédre az urának, Berti meg az irodába, mert tíz vagy tizenkét erdőkerülő tett neki ilyenkor jelentést.

Kosáryné Réz Lola: Por és hamu