Méhjáratok virágtartóban

Az idén is úgy virágzott el az akác a balkonunk alatt, hogy egyetlen méhecskét sem vonzott magához. De ez így pontatlan, olyképpen hangzik, mintha az akác lenne a ludas, holott nem, ő maradt a régi, illatával együtt, a méhek fogytak el. Mint a gyerekek. Egyébként nem csoda, a méhészek száma az utóbbi húsz évben a felére csökkent tájainkon. Akadnak már falvak, melyeknek a kertjeiben, határában sehol egy kaptár. Valamikor elképzelhetetlen lett volna ilyesmi, meg hogy méhecske ne landoljon akácvirágon. Sőt egy-egy ilyen fán, mint a többin, amikor virágba borultak, vagy amikor sárgállott a repceföld, azon is méhek serege muzsikált. Most egy dongót láttam mindössze. Mintegy elszomorító jelképeként cselekedeteinknek, távirányítással is manipulálható, beletörődő, kirabolható, mindennel megetethető mivoltunknak. Ezek következménye, hogy manapság feleannyi pergetőből csurog feleannyi méz már csak, mint korábban. Ne kenjük arra, hogy kevesebb a dolgozó, ha úgy tetszik, munkás méh, és arra se, hogy újabban kénytelenek voltak tömegesen megszokni: messzebbre kell repülniük virág után, ha már a közelben eltüntettek egy csomót tövestül, földestül, miközben a zöldmezős beruházás sem éppen virágzó ágazat mostanában. Különben pedig kit érdekelnek a méhek?
Olasz tejjel, kínai mézzel folyó Kánaán ez itten.
Igaz, kicsit drága Kánaán, ahol sokan ma is idézhetik a régi finn falfirka szövegét, „mi nem haldoklunk, mi így élünk”. Azonban ne sírjunk és ne panaszkodjunk, főként ne kacsalábon forgó palota, úszómedence, három autó tulajdonosaként is örökké elégedetlenkedő odaáti magyar ember módjára. Nem mintha ellenpéldával akarnék élni, de az a csallóközi öregember, akire egyszer régen neves népzenekutatónkkal bukkantunk rá lepusztult falusi udvaron, nem sírt, testi nyavalyáin kívül nem is panaszkodott senkire, semmire. Pedig mint később kiderült, neki aztán igazán lett volna oka sirámra, de bölcsebb volt annál. Talán még boldog is. Rozoga széken, keresztbe rakott lábbal ült, melynek a nadrág és az annak idején közismert, harmincöt koronás munkásbakancs közt elővillanó kóróvékony szárán olyan vastagon húzódott a kosz, hogy először zokninak véltem. A bemutatkozás után mindjárt vendégül akart látni bennünket, mert hát mégiscsak úgy illik, behívott a konyhába. Nem nagyon tudtunk leülni, viszont fejünk folyton beleakadt valamelyik légyfogóba, melyből vagy tucatnyi lógott alá a plafonról, áldozataiktól immáron feketén, hogy egy csenevész szúnyog nem fért volna el rajtuk. Szidta is az öreg a legyeket. Hát még amikor mint puskagolyó, ezerszám röppentek ki a sparhert sütőjéből abban a pillanatban, amint lenyitotta ajtaját. – Nem bírok velük – jegyezte meg. Mit mondjak, látványnak is félelmetes volt a legyek katyusaakciója, aztán ahogy ellepték a konyhát, mert ki egy se ment. Mi viszont indultunk volna nyomban, de vendéglátónk épp akkor nyúlt be a sütőbe, ahonnan egy szürke bádog és két üveg került az asztalra, az egyikben sör, a másikban gyümölcsbor. Mindkettőt azonnal megszállták a szemtelen legyek, majd a bádogot is, melybe először sört öntött az öreg, aztán hozzá a bort. – Mindig így csinálom, jó keverék, először a sör, aztán a bor. Sosem szabad másképp. Na, parancsoljanak! – Népzenekutató, újságíró, nem éppen finnyás népség, de megköszöntük a szívélyes vendéglátást, mondván, inkább kimegyünk az udvarra. Megitta az öreg, amit kettőnknek szánt egy bádogban, aligha számolván meg, hány legyet nyelt le, mindenesetre megnyugvással vette tudomásul, hogy annyival is kevesebb van a büdösökből. Az udvaron aztán a dudanótákra terelődött a szó, hiszen miattuk jött népzenekutató barátom, hátha sikerül előcsalogatni egy-két eredeti dallamot vagy új dallam-, illetve szövegváltozatot az egykoron jó énekes hírében álló idős emberből. Sikerült, de akadt egy, melyet semmi pénzért, még egy jobb minőségű sör és igazi bor keverékéért sem lehetett elénekeltetni vele. – Csúnya, nem szabad – mondta nevetve, közben összehúzta magát, mintha szégyenkezne. Érveltünk Bartókkal, Kodállyal, hogy ők is gyűjtöttek pajzán dalokat, hiába. Hosszas unszolás eredményeként aztán az első sor mégis előjött: – Ketten vettünk három lányt... – Már ez is valami, örvendeztünk, de innen tapodtat sem haladtunk előre. Kellett még hozzá két óra és két „koktél”. És akkor elkezdte énekelni az öreg: „Ketten vettünk három lányt, / másfél ö ö jutott ránk.” Itt megállt, nevetett, nevetett, mi meg vele, majd folytatta: „Mit csináljunk a féllel? / Kössük össze kötéllel.” Hát csak nem jött ki a csúnya szó, de sebaj, nem kellett nagy fejtörés hozzá, hogy megfejtsük, mi az az ö ö. Így volt jó a dal, így volt szép az öreg nótafa. Romos környezetében legyestül, olcsóitalostul, borostásan, fogatlanul, koszos lábszárral. Harmónia. Amelybe végeredményben illett volna az a bizonyos szó, sőt annál sokkal csúnyábbak is, káromkodások, trágárságok, s lám mégis bent maradt. Valami nem engedte ki, ami több illemnél, több erkölcsnél. Talán egy régi édesanya vagy édesapa tanítása, mely halálig eleven, megszeghetetlen törvény a gyermekben.
A fenébe, mit akarnak itt megint ezek a vadméhek, vagy méhutánzatok? Lyukat fúrnak a balkonon hosszan végignyúló virágtartó földjébe, majd elrepülnek, és zöld levelekkel a fartájon térnek vissza, s megtalálva a lyuk száját, másznak le valahova a mélybe. A virágokra, melyeket a feleségem ültet ki minden tavasszal, rá sem hederítenek. Egyedül a dongót érdeklik, azt az egyet. Amelyiket az akácfán láttam.