MEGÉRKEZTÜNK Európába?

Annak ellenére, hogy a politikai s a közhangulat a különböző eszement, irritáló s a figyelmet a valós problémákról elterelő törvények meghozatalával egyre inkább úgy hat, mintha itten valami Balkán-féleség volna kialakulóban, sőt néha már-már nemcsak az árukereskedelmi termékek, hanem a környezet s a módszerek is kínainak tűnnek, én aszondom, jó fele haladunk, ha lassan is.
Húsz éve még irigykedve gondoltunk a fejlett Nyugatra, ahol a piac diktál, s nem a párt. Ahol a fogyasztó dönti el, mit kíván, s hol, a kínálat pedig ennek megfelelően az ő kedvében jár, nem pedig fordítva. Ahol nem vághatja a vásárló elé a mócsingot a hentes, nem fonnyadozhat, rothadozhat a gyümölcs, a zöldség, hiszen a kedves, aki a pénzét adja érte, sarkon fordul, s bemegy abba a boltba, ahol jobb minőséget kap, ráadásul mosolyogva! Nálunk meg egy bolt volt, ahogy párt is. Bár mostanság megint egyre többször olvasom az Új Szóban, hogy egy párt van, ami legalább annyira félelmetes nekem, mint a nyelvtörvény, hiszen a húsz évvel ezelőtti idők mindenben egyeduralmát hozza vissza egyelőre csak szóban és írásban, de mégis… Főleg, hogy a sok bolt is idegesítő kezd lenni, mert míg egy volt, nem kellett se a boltosnak irigykednie a másikra, se a vevőnek azzal a szorongató dilemmával hazatérnie, hogy hátha máshol jobban járt volna. Hát, igen, mindennek van árnyoldala is. Viszont húsz év teltével számomra kézzelfoghatóan is megtörtént a csoda. 95-ben még arról jegyzetelgettem sóvárogva, hogy két gyermekem micsoda figyelmet kapott egy olasz étteremben, ahol a pincér meglepte őket valami figyelmességgel. Elmenőben meg még a mesekönyvbe illő szakács is utánunk szaladt, bambini, prégó, mondta, kezében egy-egy nyalóka, s olyan kenetteljesen simogatta meg a fejük, mintha legalábbis a sztárvilágból érkeztünk volna, s búcsúzóul még előttünk is mélyen meghajolt. Noná, hogy csak oda jártunk, ha jártunk ebédelni. És húsz év elteltével itt is lett egy hely – igaz, olasz étterem az is, de szlovák személyzettel –, ahová hébe-hóba betévedtünk, s mert mindig azt kaptuk, amit kértünk, vissza-vissza is tértünk. Hetente egyszer, általában lapzárta után a férjemmel, aki a Szalon levonatait teregeti ki ott az asztalra, én a Vasárnapokat rakosgatom, és mutogatjuk egymásnak, persze magyarul, mint ahogy mindig egymás közt, mindenütt. Nem ordítva, de nem is suttogva. Először az történt, hogy alig helyet foglaltunk, ott termett a piros inges pincér a szokott italunkkal, felvette a rendelést, és ezt azóta is így csinálja. Aztán a fekete inges lepett meg (merthogy váltakoznak), aki miután rendeztük a számlát, a „cég ajándéka” mosollyal olyan mennyei desszertet rakott elénk, amilyenről csak álmodni lehet. És nem fogják elhinni, mert én nem hinném, de ezt azóta is így csinálná (végig kell kóstolnunk a kínálatot), ha rá nem szólok, hogy már nem férek a nadrágba. Jó, akkor egy kicsit szüneteltetjük, mondta, persze szlovákul, mert ő meg az. Kell mondanom? Bizony, elő-előfordul, hogy többször is betérünk a héten, nem csak lapzártakor. Nem félek. Húsz év múlva talán a parlament s a közélet is eljut erre a szintre, felismerve, hogy vevőt, vendéget, választót, ügyfelet úgy nyerhet meg, ha a kedvében jár.
És nem kolbásszal.