Legyetek jók, ha tudtok

Három férfi, akinek a gyerekek körül forgott az élete. Két szent, mindkettő ösztönös, született pedagógus és egy kommunista, aki pedagógusnak tanult, de semmi hasznát nem vette a tanultaknak azok között a gyerekek között, akiket a gondjaira bíztak, mégis boldogult velük.

Néri Szent Fülöpöt Isten bohócának is nevezték, mert nagy tréfamester volt, és nem átallott magából bolondot csinálni, ha úgy hozta a helyzet. Santo bizzarro – fura szent –, ezt tartják róla hazájában, Olaszországban, ahol rengeteg óvoda, iskola, gyermekkórház, sőt egy színház viseli a nevét. A jó Pippo, ahogy a rómaiak becézték, lehetett volna tisztes firenzei polgár, mint az apja, vagy jómódú kereskedő, mint gyermektelen nagybácsija, aki rá akarta hagyni a vagyonát, mert nagyon megszerette a mellette segédkező vidám, ügyes fiút. De ő inkább Rómába ment 18 évesen, házitanítóskodott, és közben az egyetemen teológiát tanult. Aztán ezt is odahagyta, és a hajléktalanok életét élte, nappal a katakombákban imádkozott, éjjel a templomokban folytatta, vagy a templomlépcsőkön, kapualjakban aludt. Csak hosszas unszolásra, 36 évesen szenteltette magát pappá, de addigra már rengeteg híve volt. Jóságával, humorával ellenállhatatlan hatással volt az emberekre, szinte divatba hozta a jótékonykodást Rómában. Létrehozott egy laikus közösséget, amely egy templom oratóriumában tartotta rendszeres összejöveteleit, ott imádkozott, elmélkedett, de muzsikált, énekelt is, mert Fülöp élt-halt a zenéért.

„Akár fát is vághatnak a hátamon”
A gyerekek szinte ragadtak rá, ő pedig nem tett különbséget elvadult utcakölykök és gazdag csemeték között, maga köré gyűjtötte, tanítgatta őket, mesélt nekik, játszott velük. Ha a látogatói méltatlankodtak, miért nem csinál köztük rendet, hogy megszűnjön az éktelen zsivaj, csak mosolygott: „Nem bánom, akár fát is vághatnak a hátamon, csak ne vétkezzenek.” „Legyetek jók, ha tudtok” – mondogatta a gyerekeknek. Bár nagyon megértő és elnéző volt, olykor azért ő is lekent egy pofont, mindig ugyanazzal a szöveggel: „Ez nem neked szólt, hanem az ördögnek, aki benned lakozik, ezt ő kapta.” De amikor egy mindenkibe belekötő, agresszív fiatalembernek, a lakónegyed rémének is adott két irdatlan pofont, ezt mondta: „Ez nem az ördögnek szólt, ezt te kaptad!” A legenda szerint egyik „gyermekét”, Massimo herceg 14 éves fiát 1584-ben visszaimádkozta a halálból. Beszélgetni kezdett a feléledt gyerekkel, és megkérdezte, nem bánta-e, hogy meghal. „Nem, mert az édesanyám és a testvérem is az égben vannak, és velük szeretnék lenni – volt a válasz. – Akkor menj utánuk békében” – válaszolta neki, mire a kis herceg lehunyta a szemét, és ismét halott volt.
Fülöpnek különös látomásai voltak, gyógyítani tudott, hosszú órákra révületbe esett, megjövendölt eseményeket, belelátott az emberekbe. Misztikus volt, a misztikus szentek szigora nélkül. Képes volt félig leborotvált szakállal ugrándozni, komédiázni a tereken, hogy magára vonja az emberek figyelmét. Miután együtt derült velük, hirtelen nekik szegezte a kérdést: „Ma mi jót tettetek, te, te és te? Nem volna ideje valami jót csinálni?” És érdekes módon ez a módszer hatott, szinte senki sem akadt, aki elutasította. Vidám embersége nem tűnt el vele együtt, emlékét oratóriumi gyermekei magukkal vitték felnőtt életükbe, egyfajta modell volt számukra a nehéz élethelyzetekben.

A zsonglőrködő szent
Az utcagyerekeket felkaroló másik nagy szent, Don Bosco is olasz volt, a rohamléptekkel iparosodó Torinóban élt a kapitalizmus legkeményebb korszakában. Már kilencévesen megálmodta, hogy feladata a világban a gyerekek tanítása, nevelése lesz. Példaképe Néri Szent Fülöp volt, kiegyensúlyozott, derűs lénye hasonlított is hozzá. Vasárnaponként zsonglőr- és kötéltáncos mutatványokkal szórakoztatta a többi gyereket, hogy megnyerje és a jóság felé terelhesse őket. Jellemző, hogy az első egyesület, amelyet osztálytársaival tizenöt évesen alapított, a Jókedv Társulás nevet viselte. Pap korában is Fülöp példáját követte, amikor oratóriumot hozott létre utcagyerekek és nyomorgó fiatalok számára. Itt egyszerre leltek otthonra, iskolára és munkahelyre, Don Bosco ugyanis műhelyeket létesített, ahol a nagyobbak szakmát tanulhattak. A szabó-, cipész- és asztalosműhelyben maga volt a mester. Mivel az apja korán meghalt, és a család nagyon szegény volt, iparosoknak segédkezett, és a legkülönbözőbb munkákat végezte, hogy tanulhasson. Így szerzett tudásának jó hasznát vette, amikor védenceit tanította mesterségekre. Az oratórium első lakói börtönviselt tizenévesek voltak. Don Bosco misézni és gyóntatni járt a börtönökbe, ott ismerte meg őket és döbbent rá, hogy megfelelő nevelés mellett a legtöbbjük soha nem került volna összeütközésbe a törvénnyel.
Aki jót tesz, az gyanús, hisz olyan nehéz elhinni, hogy valaki érdek nélkül tesz jót. Néri Szent Fülöpnek kétszer is meggyűlt a baja az inkvizícióval, Don Boscónak az akadékoskodó hatóságok keserítették meg az életét. No meg a pénztelenség. Mert védencei száma egyre nőtt, sok volt az éhes száj. Az első fiút 1841. december 8-án fogadta be. Három nap múlva kilencen, három hónap múlva huszonöten, nyáron pedig már nyolcvanan voltak. Húsz év múlva 600 gyerekről kellett gondoskodnia. Egész életét a gyerekek töltötték ki. 1888-ban torinói temetésén százezres tömeg vett részt. Munkáját ma az általa alapított rend tagjai, a szaléziánusok folytatják szerte a világban.

A csodatevő pofon
Makarenko a pofonáról lett híres, amelyet a Don Bosco védenceinél sokkal elvadultabb saját növendékei egyikének kent le végső elkeseredésében és dühében. Az I. világháború és a szovjet fordulat után Oroszországban 2--7 millió között mozgott a családjukat, otthonukat vesztett, bandákba verődve lopkodó, fosztogató gyerekek száma, voltak, akik egy darab kenyérért gyilkoltak is. A szovjethatalom százával lövette halomra őket. Ilyen gyerekekkel kellett valamit kezdenie a fiatal tanítónak, de azok semmibe vették az utasításait, kigúnyolták, ráadásul a környéken mindent elloptak, ami mozdítható volt. A pofon, amelyet Makarenko saját pedagógusi csődjének tekintett, és rettenetesen szégyellt, csodás módon hatott. A fiú olyan lett, mint a kezes bárány, és példájára a többiek is megjuhászodtak. A telepen naponta olyan helyzetek merültek fel, amelyekről a tanítóképzőben nem is álmodtak, és Makarenkónak magának kellett rájönnie, hogy az egyetlen járható út, ha a nevelés nagy részét a közösségre bízza. A fiatal bűnözőket nevelő amerikai Homer Lane is hasonló konklúzióra jutott: gyermekköztársaságának bírósága és parlamentje volt, a gyerekek munkájuk bevételéből részesedést kaptak. Lane barátja, Alexander Sutherland Neill skót pedagógus, a Sumerhill iskola alapítója is hasonló elveket alkalmazott. Hogy mekkora munkát végzett Makarenko, elég elolvasni Az új ember kovácsa című könyvét. Ma is érdekfeszítő olvasmány.