Légszomj

Nehezebben veszem a levegőt, amikor a híradóban az ismert lhászai bazársort mutatják, és látom, hogy az egyébként békés tibeti árusok most nem imamalmokat, mandalákat és Buddhaszobrocskákat kínálgatnak a turistáknak, hanem összefogódznak a sárga sapkás buddhista szerzetesekkel, s így vonulnak végig Lhásza utcáin, hogy tiltakozzanak a több mint fél évszázados kínai megszállás ellen. Persze nem minden tibeti tüntet ilyen békésen. Vannak, akik hosszú nyelű kalapáccsal vagy éppen feszítővassal mennek neki a kínai üzleteknek meg intézményeknek. És a kínai hadsereg vezetői sem a békés tömegoszlatás mellett döntenek, így a halottak száma március közepére jóval meghaladja a százat. Összeszorul a szívem, és a torkomban is valami furcsát érzek, ahogy nézem ennek a kilátástalan küzdelemnek a képsorait. „Istenem, hiszen semmi esélyük sincsen – mondogatom magamban. – Soha nem volt, és most sincs semmilyen esélyük szegényeknek” – ismételgetem, és eszembe jutnak Faludy György sorai: „Gyapjútakarókba kötötték / a lámát s három szerzetest. / Jakzsírral kenték s meggyújtották / négyüket ott kint a havas / lejtőn. Egy hang sem jött belőlük. / Nem élnek már, de izzanak… Golfozás közben Eisenhower / bemondja, hogy a tibeti / nép hősi harcát nem segíti / de nagyon-nagyon tiszteli… dehát, ugyebár, / ez Kína belügye”. Mikor is írta Faludy ezt a megrázó verset? 1959-ben. És Tibet azóta is egyfolytában fogy és pusztul. Amikor három éve ott jártam, még nem volt kész a vasúti pálya. Akkor még csak repülőgéppel lehetett feljutni a világ tetejére. Emlékszem a hirtelen légszomjra, amelyet a gépből kiszállva éreztem. Hiába, több mint négyezer méter magasan voltunk. Nekem (hála a cigarettának) viszonylag gyorsan elmúlt a hegyibetegségem, de a többiek három-négy napon át kínlódtak a ritka légben. Elég volt néhány gyorsabban megtett lépcsőfok a szállodában vagy a Potala palota széles lépcsőin, és az egészséges emberek máris lihegtek. Tibeti vezetőnk, Dzsong ilyenkor elővette öngyújtóját, és azt mondta: „Amíg ők kilihegik magukat, mi elszívunk egy gyors cigarettát.” És beleszippantott az én cigarettámba, mert arrafelé csak szívhatatlan kínai dohányt lehetett kapni. Dzsong elmondta, hogy a hivatalos kínai adatok négy és fél millió tibeti lakosról szólnak, de a valóságban már csak másfél millió tibeti él ezen a hatalmas területen (nagyjából 2,3 millió négyzetkilométer; NB. Szlovákia körülbelül 50 ezer négyzetkilométer!). A többiek? Felszívódtak, elköltöztek, beolvadtak. És ha beindul a vonatközlekedés, a folyamat még jobban felgyorsul. Igen, ők is elmondhatják, hogy „pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk”. Merthogy a tibeti nép a dalai láma nélkül tényleg hasonlít az oldott kévéhez. Bár amikor a láma őszentsége itt járt Somorján, azt is elmondta, hogy az igazi hívő a szívében hordja az ő képét, és ez megerősíti őt a hitében. Dzsong fi gyelmeztetett arra, nehogy megpróbáljak valamelyik kolostorba becsempészni egy fényképet vagy más emléket a dalai lámáról. „A hatalom emberei a szerzetesek között is ott vannak – tudtam meg. – Még ki sem érnél a kolostorból, máris tudnának rólad, és lehet, hogy tényleg ki sem érnél a kolostorból.” Ezt angolul mondta, és jót nevetett rajta. Mármint azon, hogy ilyen szellemesen megfogalmazta ezt a bonyolult gondolatot. A cigizésen keresztül jól megértettük egymást Dzsonggal. Ha valamit kérdezni akartam tőle, csak odaszóltam a mikrobuszunk sofőrjének, hogy: „cigiszünet”. Aztán Dzsonggal elsétáltunk jó tíz méterre a mikrobusztól, és ott pontosan megválaszolta minden kérdésemet. Ja, és azt se felejtsük el, hogy az idén Pekingben lesznek az olimpiai játékok. Nagyszerű alkalom lenne a világ számára, hogy kifejezze véleményét Kína tibeti politikájával kapcsolatban. Megmondom őszintén, én nem tartom helyesnek, hogy időről időre feláll X vagy Y ország képviselője, és bejelenti, hogy országának el kellene gondolkoznia az olimpiai játékok bojkottján. Aztán feláll egy ugyanonnan való ismert sportvezető, és azt feleli rá, hogy ez csacskaság, mert a sportot nem szabad összekeverni a politikával, és egy olyan ország, mint X vagy Y, úgysem fogja rábírni a hatalmas Kínát arra, hogy változtasson politikai módszerein. Bizony ez így van! Valóban nem X, Y, és nem is HU, SK, CZ stb. országok képviselőinek kell ilyenkor felállniuk. Hanem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetőinek. És azt mondani, hogy amit Kína művel, az ellenkezik az olimpiai mozgalom alapeszméjével. Mert már az ókori olimpiák idején alapszabály volt, hogy amelyik ország háborút folytatott az olimpia évében, az nem vehetett részt a játékokon! És ha Tibet belügy, akkor Kína háborút folytat a saját lakossága ellen. Vagyis nem bojkottálni kellene az olimpiai játékokat, hanem elvenni Kínától a rendezés jogát. Punktum! A sportot valóban nem szabad összekeverni a politikával. De a biznisszel se keverjük össze, tisztelt NOB!