Lángolni a hivatásért

Az emberek egy része fél az orvosoktól, más része úgy tekint rájuk, mint félistenekre, akik vagy leereszkednek hozzájuk, vagy nem. De akadnak kivételek, akik nem egyszerűen szakmának, hanem valódi élethivatásnak tekintik a gyógyítást, s akikhez bizalommal fordulhat a bajba jutott ember.
Ilyen orvos MUDr. Czellárik Mária belgyógyász, aki négy éve dolgozik a dunaszerdahelyi rendelőintézetben.

Kérem, mutatkozzon be az olvasóknak.
Lánykori nevemen Lukovics vagyok, és a csallóközi Ekecsen születtem. Félárvaként nőttem föl, édesanyám özvegy volt, és amikor kimondta a verdiktet: ebből a gyerekből orvos lesz, megfogadtam, hogy jól fogok tanulni. Tehát mindig is orvosnak készültem. Tízéves koromtól Nyitrán, a piaristáknál tanultam, ott is érettségiztem. Végig kitűnő tanuló voltam, tantárgyolimpiákat nyertem. Mire leérettségiztem, megtanultam oroszul, ukránul, fiatalkoromtól tanultam angolul, s többek közt végigolvastam az egész világirodalmat. A piaristáknál nagyon jó alapokat kaptam, így » az átkosban« zökkenőmentesen bejutottam az egyetemre.
A diploma megszerzése után minden lépcsőfokot végigjárt.
A kezdet kezdetétől igyekeztem többet teljesíteni, mint amennyit szükséges lett volna. Az orvosi pályát Vágsellyén kezdtem, pedig a rektor az államvizsgán felajánlotta, hogy maradjak bent az egyetemen. Ez nagy szó volt akkoriban. Én azonban vidéki orvos akartam lenni, négy gyerekkel és négy kutyával. Ebből lett egy férjem és egy kutyám. De férjemmel együtt máltai lovagok vagyunk. Ő a Szuverén Máltai Lovagrend perjele Szlovákiában, én látom el az Ordo Hungariae nagypriori tisztségét, s tagja vagyok a Nemzetközi Szent György Lovagrendnek. Hívő emberek vagyunk, és igyekszünk eszerint is élni.
Ön tizennyolc éve tett egy alapítványt, amellyel nagy elismerést és megbecsülést vívott ki magának. Jótékonysági hangversenyeik bevételét kizárólag hátrányos helyzetű gyermekek támogatására fordítják. Hogy jut egy orvosnak erre is ideje?
Erre áldozom a magánéletemet. Ágh Lívia operaénekes barátnőmmel és néhány nagyszerű alapítványi taggal együtt tizennyolc éve működtetjük az alapítványt. A világhírű énekesnőt tavaly a szlovák kormány humanitárius tanácsa a 2010. Év Díja elismerésben részesítette humanitárius munkásságáért, s az alapítvány, amely időközben Pro Vita Polgári Társulássá vált, szintén elismerésben részesült. Ahol csak tudunk, segítünk férjemmel együtt, aki nálam is nemesebb ember. Ő egyébként mentőorvos és aneszteziológus, a legtisztességesebb emberek egyike, akivel valaha is találkoztam. Ezt mint orvosról is állíthatom. Nyelveket beszélő, okos, sztoikus, művelt ember, akit nagyon tisztelek. Az apja, idősebb dr. Czellárik hasonlóan értékes ember volt, de az édesanyja is, dr. Czellárik Király Éva, akivel együtt élünk, s aki (általa a család is) 2011-ben a Szentatya áldásában részesült.
Min múlik az, hogy valakiből elismert és jó orvos váljék?
Sok mindenen. Tanárokon, belső indíttatáson, neveltetésen, lelkivilágon, tárgyi tudáson és a környezeten. Mert a rendszerek jönnek-mennek, de az orvosok maradnak. Az ötvenes években sem volt könnyű orvosnak lenni, de akkor sem, amikor én végeztem. Az önmegvalósítás és a tenni akarás azonban nem függ a társadalmi berendezkedéstől. Az anyagi jólét biztosítása is másodlagos. Kell a társadalmi elismerés, hiszen mindenkinek jólesik, ha elismerik a munkáját, de ettől függetlenül kell élni.
Anyagi gondokkal küzdve azért keserves jól végezni egy nehéz hivatást.
Nem tejföl az élet, és nem kellemes dolog Vágsellyéről ide bejárni kora reggel, de csinálni kell. Amikor az uram a második doktorátusát végezte, akkor is hajnali négy óra tizenöt perckor keltünk. A temperamentumommal tudnék mást is kezdeni, mint alapítványi munkát végezni. Mindig tudni kell áldozatot hozni. Ezt magyarázom a betegeimnek is: ha nem tudnak nemzedékek együtt élni, még falun sem, ápolást nyújtani a családtagnak, az konfliktusokhoz vezet. Ez nem közhely: ez a valóság.
Ezek szerint partnernek tekinti a betegét.
Természetesen. A beteg nem a sor végén, hanem az elején áll. A belgyógyászat mellett bioetikus és farmakológus is vagyok, a megyei önkormányzat etikai bizottságának a tagja, így sok mindenre van rálátásom. Mindig mondom, hogy a bajok gyökere a kommunikáció hiányában van, amely félreértésekhez, sértődésekhez vezet. Azt hiszem, mindenre van idő, sőt még pénz is, csak sokszor a kedvességre nincs, pedig a beteg gyakran csak egy jó szót akar kapni.
De ha futószalagon jönnek a betegek, hogyan lehet törődni velük?
Meg kell szervezni a dolgot, és háromszor megköszönni a betegnek, hogy negyed hétkor hajlandó volt bejönni. Ügyelni kell, hogy méltóságában ne sérüljön az ember. Apósom mondta mindig: minden beteg önző, hiszen csak egyet akar: meggyógyulni. Amellett, hogy hívő ember vagyok, nagyon szeretem az életet, sok dolgot szeretek csinálni, és sok minden megadatott számomra. De még mindig adósa vagyok önmagamnak, hiszen vannak például kollégáim, akik Angolában a vérmérgezéssel foglalkoznak. Tavaly lovagrendünk Pro Deo Egyetemének vendégtanára lettem New Yorkban; az is kötelességekkel jár. Fel kell nőni a feladathoz, hogy nem az alagút végén, hanem a kezdetén van a beteg. De kalapot emelek kollégáim előtt, akik a renden belül kint gyógyítanak Angolában. Bár ha az ember belegondol, itthon, a vérmérgezett társadalomban is van teendő reggel héttől este öt óráig. Fél négyig rendelnék, de ki szoktam szólni: »Tessenek megnyugodni, mi addig vagyunk, ameddig beteg van odakint.«
Állítólag még arra is ügyel, hogy akkorra rendeli be egy-egy betegét, amikor le tud parkolni a kórház közelében.
Igen, mert reggel könnyebb parkolót találni. De behívom a beteg családtagját is, neki is elmagyarázom, szép szóval, ha kell, keményen, hogy például meg kell tartani a diétát, az életmódot és az előírt kezelést, a hozzátartozónak törődnie kell a családtaggal.
Ön, habitusát tekintve, vezetőnek termett.
Igen, fiatalon megadatott számomra, hogy főorvos lehettem, sok fiatalt felneveltem, elindítottam a pályán, de például én írtam az első publikációt a húszéves galántai kórházról is.
Mik a leggyakoribb betegségek a Csallóközben?
Mint az egész országban: a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek. Utóbbiak előfordulása itt magasabb az országos átlagnál. És népbetegséggé válik a cukorbaj. Beteg a csallóközi nép, s a társadalom is. Azt mondják, ez a század az orvostudomány százada lesz. Még csak egy évtized telt el belőle, s én hiszem, hogy a rák is előbb-utóbb gyógyítható lesz. Ma már például nincs annyi súlyos agyvérzés, az életkor is emelkedik; remek gyógyszereink vannak, és egyre több a kezelhető beteg. A negyvenes években 2 vérnyomáscsökkentő gyógyszer volt, napjainkban 700. Ugyanez a helyzet az antibiotikumokkal. Megyei szinten foglalkoztam velük, s tudom, régebben mennyien haltak meg heveny vesegyulladásban, melyet ma az antibiotikumoknak köszönhetően ambulánsan kezelünk. Persze sok mindenen múlik az emberi egészség, amelyet manapság sok ember mellékesnek vagy legalábbis utolsónak tart. Minden előbbre való. Az ember nagy adósa önmagának, nem képes egészségesen élni. Pedig csak egyetlen egészsége és élete van, akárcsak férje, felesége. Ha van tíz gyermeke, akkor is egyetlen mindegyik. Ahogy Hemingway mondta: azért kell tisztelni az életet, mert utána már csak a halál következik. A legdrágább, és amit évekig senki sem hangsúlyozott, pénzbe is kerül.
A felvilágosítással is baj van a társadalomban.
Többet kellene foglalkozni vele. Mi is többet magyarázhatnánk, az anyanyelvünkön is. Gyakran szóvá teszem, hogy nem beszélünk szépen a pácienssel; ingerültek, túlterheltek vagyunk, nem mindig figyelünk oda a betegre.

Megbecsüli a társadalom ma az orvosokat?
Czellárik Mária belgyógyász: – A társadalom az elmúlt húsz évben is adósává vált ennek a hivatásnak: a jobb képességű fiatalok elmentek közgazdásznak, jogásznak, a képzés szelektívebbé vált. Főleg az etikai oldalát kellene hangsúlyozni, hogy ez élethivatás, ráadásul nagyon keserves, és egész embert követel. Főleg a nők részéről kíván sok lemondást. Számukra bármilyen gyönyörű is, bonyolult ez a pálya. Ahogy a példák példája, az apósom szokta mondani: »Kolléganő, önnek tudnia kellett, hogy vannak éjszakai és vannak vasárnapi, karácsonyi ügyeletek, és helyt kell állni.« Megbecsülés? Mindig többre tartottam a személyes szabadságot és az egyéni komfortot, boldogságot, mint a világ összes kincsét. Ez a pálya nem lehet a jólét és a meggazdagodás pályája.