„Milyen ez most Önnek?” kérdezem az egyik kliensemet. „Olyan, mintha ki volnék zárva, magányosan, sötétben, hidegben. Mintha elveszett volna a kulcs, és félek, hogy egy mély, feneketlen kútba esett. Így maradok már, kizárva.”
Jézus egyik alkalommal felkereste azt az ősrégi kutat, melyet Jákob ősatya nevéhez kötöttek. Ehhez a kúthoz rendszeresen járt egy asszony – olyan órában, amikor várhatóan senki nem ment arra – délben. A külső szükség kényszerítette arra, hogy kilépjen otthonából, és vizet hozzon, miközben egy belső szükség égette: kirekesztve érezte magát.
Zilált élete volt. Mindig szerencsétlenül jött össze olyan férfiakkal, akik kihasználták, nem érezte mellettük biztonságban magát. Már el is hitte, hogy ő nem tud tartós kapcsolatban élni, viszont óriási szükségét érezte annak, hogy valaki mellé odaszegüljön. Közben megpróbált eleget tenni a társadalmi elvárásoknak, így ennek megfelelően férjhez is ment, de házassága mindig kudarcot vallott. Nem adta föl, újra próbálkozott, kétszer, háromszor, négyszer, ötször... Egyre nagyobb lett a szégyenérzete, sejtette, hogy mindenki lenézi őt, elkerülik, kiközösítik. Végül ő is elhitte, hogy ebből a mókuskerékből nem tud kilépni. „Sehol sincs számomra hely!” Csak ez a kút maradt, és a vize. Egyébként is egy olyan kisebbséghez tartozott, melyet a többség lenézett, és a területét is inkább elkerülte. Így ő maga többszörösen élte át a megbélyegzés fájdalmát.
Miért ment Jézus ehhez a kúthoz? Mert Ő ismeri ennek az asszonynak a lelkiállapotát, tudja, mire van szüksége, és kész esélyt adni neki. Reményt ad neki azzal a számunkra egyszerűnek és természetesnek tűnő hozzáállással, hogy szóba áll vele. Azaz méltatja őt arra, hogy időt töltsön vele, észrevegye, szemébe nézzen, megszólítsa – kapcsolatba lépnek. Vizet kér tőle. Nem parancsol, nem követel, hanem kér. Nem azt üzeni neki, hogy ő haszontalan, semmirekellő, hanem hogy fontos küldetése van. Nem az számít, amit róla gondolnak, sem az, ahogy hozzá viszonyulnak, hanem az a lelki mélység, amelyet éppen akkor és ott átélt. És akkor Jézus felkínálja az asszonynak a vizet, a felfrissülés, a mosakodás, a megújulás lehetőségét. Meghívja, hogy közösen éljék át a szomjúságot, a mélységet, a félelmet – és a megelégedést, a megnyugvást, a befogadást, a közösséget. Talán először érzi, hogy egy ember, aki mindent tud róla, nem utasítja el, hanem vele marad, vállalja őt.
Mi az, ami Jézust felszabadítja a társadalmi megkötöttségtől, hogy a szokástól eltérően cselekedhessen? Az, hogy ő a Krisztus. Alámerült a kút mélyére, hogy felhozza onnan a felszabadító kulcsot az asszony lelkéhez, életéhez, jövőjéhez. Így tér vissza a nő a városba – abba a közegbe, ahol addig csak lehajtott fejjel és bujkálva élt – megtelve élettel, reménnyel, hírrel, küldetéssel. Jézus ezért a mélységes lelki krízisért jött, hogy felemelhesse azt, aki ilyen mélyre zuhant. Mert magát Jézust is kirekesztették, elítélték, kivitték a városon kívülre, és kivégezték! De a mennyei Atya szeretete életre keltette Őt, hogy Ő is életre kelthessen másokat.
„Hogy érzi most magát?” – kérdezem a beszélgetés végén. „Megkönnyebbültem, pedig semmi nagy dolog nem történt, nem is oldottam meg a problémáimat, csak lélekben megerősödtem. Talán van még rá esély, hogy megtaláljam a kulcsot.”
Süll Tamás református lelkész, párkapcsolati tanácsadó, mentálhigiénés segítő szakember, egyetemi oktató
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.