Közös számla

 A vörös hajjal járó szeplők csupán a megtévesztést szolgálják, Kerekes Vica és Táňa Pauhofová egyénisége nagyon is eltérő. Két színésznő egy fészekaljából. A főiskolán ugyanis osztálytársak voltak.

Már mindkettőjüket felvették, de még nem is tudtak egymásról. A felvételi első két fordulóján külön-külön jutottak túl. Külön kezelték a magyar jelentkezőket, külön a szlovákokat, így aztán látni sem látták egymást. A harmadik körbe pedig mindketten más időpontot kaptak.

„Először szeptemberben találkoztunk – meséli Vica –, amikor az osztályban bemutatkoztunk egymásnak. Addig azt sem tudtuk, ki jutott be, és ki nem. Nekünk egyébként fel sem tűnt akkoriban, hogy mások szemében mi hasonlók leszünk. Nem figyeltük egymást részletekbe menően. Ha van két lány, akik vörösek és szeplősek, akkor már egyformák? Nem. De ha alkatilag nem nagyon különböznek, rá tudnak játszani a dolgokra. Ha egyformák lettünk volna, egyikünket fel sem veszik. Ugyanabból kettő? Minek? Az egyéniségünk annyira más, hogy a tanáraink, akik sokat foglalkoztak velünk, pontosan látták a különbségeket. Csak a környezet, később. Amikor már kirepültünk az iskolából. Akkor kezdtek hasonlítgatni bennünket. – Te vagy a Táňa? – kérdezték tőlem. Őt meg sokan Vicázták. Eleinte engem szólítottak gyakrabban az ő nevén, pedig Táňa gyerekkora óta filmekben játszik. Ismertebb volt, és mégis! Amikor feltűntem a színen, sokakat megtévesztettem. Később változott a helyzet. Amióta többet filmezek a cseheknél, Prágában őt hiszik Kerekes Vicának. Mi ezen jókat szórakozunk. Egyikünknek sem okoz problémát, hogy sokszor összetévesztenek bennünket.”

A rokonszenv már a színművészeti első évében megvolt köztük. Vica Fülekről került a főiskolára, Táňa Pozsonyban nőtt fel. Ez sem volt akadály köztük soha.

„Tényleg gyorsan közel kerültünk egymáshoz, bár Táňa sokszor járt külön utakon, de nem azért, mert többnek, másnak érezte volna magát. Még csak született kívülállónak sem nevezném őt. Inkább az osztály kezelte külön egységként. Én ezt mindjárt az elején észrevettem. Érdekelt is, hogy mitől van ez. Ő akarta, vagy mi, a többiek alakítottuk így? Nem is nagyon foglalkoztunk, beszélgettünk vele, én voltam, aki megette az első lépést felé. Aztán annyira megkedveltük egymást, hogy a harmadik évben ott laktam náluk, a Hegyiligetben. A nagymamája, a nagypapája és a testvére társaságában. Úgy kezeltek, mint egy családtagot. Nagyon kedvesek voltak hozzám. Később el is játszottuk, hogy testvérek vagyunk. Ha ikreknek néztek bennünket, mondtuk, hogy nem, nem vagyunk ikrek, csak nővérek.”

Táňa már a főiskola első évében is dolgozott. Iva Janžurovával játszott egy cseh mesefilmben.

„Lehet, hogy több diáktársam arra gondolt, neki már könnyű, őt gyermekkora óta ismerik, azért hívják filmekbe. Engem meg izgatott a lénye, hogy akkor hogyan is van ez? Sokat beszélgettünk aztán róla. Voltaképpen Táňa volt az első, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy a kamera előtt kevesebbet kell adni, ott kisebb gesztusokkal, finomabban kell játszani. Ült az ablakban, ez nagyon erősen megmaradt bennem, és úgy magyarázta, hogy mi a sok, és mi a kevés a filmen. Ő ezt már nagyon jól tudta. A főiskolán természetesen nagyon figyeltek arra, hogy egyikünk se érezze azt, hogy különlegesebb a másiknál. De mi, magyar diákok valahogy mindig több pontot kaptunk a tanároktól, mint a többiek. Szerettek bennünket. Más kérdés, hogy én még sokáig kerestem magam ebben a szokatlan helyzetben. Nem voltam biztos benne, hogy nekem tényleg ez lesz majd az életem.”

Hogy az arcukban, az arcberendezésükben van valami hasonló, azt később fedezték fel egymásban.

„A belső arcunk viszont eltérő. Táňa is nagyon őszintén játszik, azt adja ki magából, ami a lelkében van, soha nem hagyatkozik külsőségekre. De a habitusunk nagyon más. A filmezés technikája gyakran szóba jött köztünk, a szerepformálás soha. Hogy ő hogyan csinálja, és én hogyan gondolom. Nem is tudom, hogy milyen módszerrel készül fel egy szerepre. Eszembe sem jutna megkérdezni tőle. Ő talán sokkal inkább ésszel dolgozik, bennem meg érzelmileg érik meg a figura. Ő pontosan kijelöl magának egy utat, hogy milyen szerepeket vállal, neki fontos a tökéletes biztonság, én meg olyan bevállalós vagyok. Nekem jöhet a vígjáték is, sőt még a zenés film is, nem foglalkozom nagyon azzal, hogy elvérzek-e, vagy sem. Megyek, és teszem, amit tennem kell. Én a határaimat feszegetem, Táňa szereti a komfortzónát. Mivel ugyanannál az ügynökségnél vagyunk, tudom, hogy ő csak komoly szerepeket akar. Én nem gondolkozom azon, mi tesz jót a karrieremnek, és mi nem. Engem hajt a kíváncsiság, aminek néha ugyan bukfenc a vége, de nem sajnálom. Mindannyian küzdünk valamivel. Táňa nyilván szeretne jobban kinyílni, bizonyára tesz is érte, én meg azon agyalok, hogy ne vállaljak el akármit. Kettőnk közül Táňa az intellektuális alkat, úgy is van elkönyvelve, engem meg úgy ismernek, hogy az életszeretetem, a szexualitásom átsüt az alakításaimon. Tessék, ebben sem vagyunk egyformák!”

De mert jól mutatnak együtt, és képesek elhitetni, hogy „rokoni szálak fűzik őket egymáshoz”, készülőben egy film, amelyben együtt játszanak. Egy arab zenész forgatja, ő írta a forgatókönyvet, és ő is rendezi a filmet.

„Mivel az ügynökünknek is tetszett az ötlet, nekünk is, mindketten igent mondtunk a felkérésre. Táňa is örült, mert ez lesz az első közös filmünk. Színpadon a főiskolán, a Vízkeresztben játszottunk együtt. Ő volt Viola, én meg Olivia. Mindketten élveztük a munkát, nem számoltuk, kinek hány mondata van, egyikünk sem akart többet a másiknál. Inkább másoktól kapjuk a jeleket olyan szurka-piszka alapon, hogy Táňa most ezzel forgat, a Vica meg azzal, de mi mindig helyén kezeljük a dolgot. Ő még soha nem tett keresztbe nekem, épp ellenkezőleg. Volt már példa arra is, hogy beajánlott valakinek. Egy magyar lányt kellett volna játszania nemrég, s bár szereti a kihívásokat, el is kezdte magyarul tanulni a szöveget, aztán mégis letette a forgatókönyvet, azt mondta, ez képtelenség. Ott a Vica, kérjétek fel őt a szerepre!”

Bár egyiküket sem könnyű elérni, s ők maguk is ritkán érik utol egymást, ha találkoznak, akármilyen hosszú szünet után is, ugyanott folytatják, ahol előzőleg abbahagyták. Barátságuk töretlen. Erős alapokon áll.

„Táňa nehéz eset. Nem veszi fel a telefont, nem mindig válaszol az SMS-re, e-mail-ezni sem szokott. Eleinte bántott a dolog. De már megszoktam, hogy ilyen. Így fogadom el. Haragban nem voltunk soha, még csak nem is nehezteltünk valami miatt egymásra. Furcsa szálak kötnek össze bennünket. Bár kettőnk közül ő a fiatalabb, annak idején ő anyáskodott felettem. Kiszakadtam a kis környezetemből Fülekről, eljöttem Pozsonyba, a nagyvárosba, és néha bizony nehezen éltem meg, hogy egészen új dolgok részese vagyok. Táňa mindig megérezte ezt, és azonnal mellém állt. Ő már több mindent megélt. Tapasztaltabb talán, mint én.”

Konkurenciát sosem láttak egymásban. Két színésznő között ritkaságszámba megy az ilyen barátság.

„Mivel ő kezdte előbb a pályát, ő gondolhatta volna úgy, hogy az útjában állok. Ez meg sem fordult a fejében, tudom. Titkaim sem voltak előtte soha. A legapróbb lelki rezdüléseinkről is őszintén beszélünk egymással. De van egy édes kis történetem a végére! Késő éjszaka volt már, siettem haza, Pesten. Egyszer csak hallom, hogy szembejön velem egy jókedvű társaság, és csehül beszélnek. Már messziről mosolyogtak rám, de nem mertek megszólítani. Hallottam, miután elmentek mellettem, hogy megbeszélték: Táňa Pauhofovát látták a pesti éjszakában. Nem szóltam vissza, nem akartam zavarba hozni őket. Mentem tovább kacagva. A mi kontónk, Táňával, sokkal nagyobb, mint másoké. Ő is, én is csinálhatunk bármit, mindenütt ugyanarra a számlára írják.”