Kőből épült a nyéki bor lakása

Talán nem túlzunk, ha azt írjuk, hogy a nyéki az egész Ipoly mente legnagyobb szőlőhegye. Ha a folyó mentén autózunk, nem érintjük Ipolynyéket, de a mögötte emelkedő, kisebb parcellákra osztott, nyaralókkal és présházakkal tűzdelt dombok már az autóból szemet szúrnak. Az ilyen déli tájolású dűlőkre szőlő való, és ezt a helyiek már évszázadokkal ezelőtt észrevették. Vályi András a 18. század végén megjelent, Magyarországnak leírása című munkájából megtudhatjuk, hogy a nyéki borokra már akkor sem csak a szűk régióban volt kereslet. „... erdeik szépek, borok jó, és sok van, boraikat a Bánya Városokban, gabonájokat pedig B. Gyarmaton szokták el árúlni” – írja Vályi az akkor még különálló Alsó és Felső Nyékről.

Nem omlik be a pince

Napjainkban az említett sok bor előállításához nem feltétlenül szükséges borospince (megteszi egy megfelelően légkondicionált üzemrészleg is). Régen pince nélkül nem ment, hiszen kizárólag a földfelszín alatt volt garantálható az a 12–14 Celsius-fok, amely a borok elkészítéséhez szükséges. A mai ipolynyékiek felmenői értettek a pinceépítéshez – ennek bizonyítékait bárki megtalálhatja, ha a szőlőhegyen sétálgat. Még az sem feltétlenül szükséges, hogy behívják, ugyanis az elbontott régi présházak után fedetlenül maradt borospince-bejáratok statikailag jó állapotban várják, hogy ismét történjen velük valami. Míg Dél-Szlovákia más régióiban 2010-ben a sok eső következtében nagyon sok ún. kapart borospince beomlott, Ipolynyéken ez nem volt jellemző, tudtuk meg Baksa Sándortól. A régi pincefuratok többsége ugyanis faragott kövekkel van kirakva. Az ékszerűen összefaragott kövek máig stabilan tartják a pincebejáratokat. „Akkor még a köveket is kézzel faragták” – jegyzi meg Baksa Sándor. Sétánkat a Vágány nevű dűlőn kezdjük, egy több mint száz éves présházban. A pince faragott köveit már összefüggő penészréteg fedi. Bár az épület az elmúlt évtizedben átesett néhány kisebb átalakításon (és a pincerész is nagyobb lett), még megfigyelhető rajta néhány eredeti elem. A bejárati ajtó például itt is egy rafinált szerkezetet tartalmaz. Eredetileg csak két kulccsal lehetett kinyitni, magyarázza vezetőnk. „Egyik kulccsal meg kellett emelni a billentyűt, csak úgy lehetett a másikkal nyitni. Bezárásakor már nem volt rá szükség. Csak aztán a billentyűt kiiktatták, mert sok gond volt vele.”

Zárt tetőtér, előtornác

A présház tetőtere nem nyitott, mint mondjuk, Kürtön vagy Kéménden, hanem gerendás, deszkázott mennyezet zárja felülről a belső teret. A falszerkezet kőből épült, kívülről pedig már „kanalas brezolittal” spriccelték be. Míg máshol jellemző a présházban a kis oldalsó helyiség, ahol a gazda lepihenhetett, itt a régiek is inkább egyteresek voltak. „Nálam az új, átépített pincében van oldalsó helyiség, úgy hívjuk, duhajda, oda szoktunk beülni bort kóstolni, de ez már újabb változat” – mondja nevetve kalauzunk. A padláson egyébként széna van, szigetelésként is funkcionál, és lakhatást biztosít néhány nyestnek.

A pincék tetején itt régen zsúp volt, mert nád nem nőtt errefelé. Ezt cserélték aztán a 20. század második felében fokozatosan égetett cserépre, mint a többi régióban. Baksa Sándor a gyerekkorából, a 60-as évekből már nem is igazán emlékszik ilyenekre. Egy másik érdekes elem, hogy a mennyezetet alkotó gerendák közül néhány a homlokzat elé nyúlik. Ezt a megoldást egyébként több régi présháznál is megtaláltuk Ipolynyéken. A homlokzat elé egy-másfél méterrel kinyúló gerendákat, előtornácot képezve, oszlopokkal kapcsolták össze. A helyi tájházban talált archív fotókon szintén jól látni, ahogy a még zsúptetős présházon ilyen előtornác van. Egy másik régi felvételen látni, ahogy az előtornác egyik részét bedeszkázták, és külön tárolóhelyiségként használták.

Párhuzamos idősíkok a falakon

Az ipolynyéki szőlőhegyen több mint 350 épületre van kiadva házszám. Ezek túlnyomó többsége azonban a szocializmus idején nyaralóvá alakított présház. Sétánk alatt számos készülő épületet vagy nemrég befejezett modern nyaralót látunk, vagyis sok a fejlesztés. Az egyszintes, 20. század első feléből származó házikókba is nem egy helyen műanyag ablak került. Eredeti állapotában fennmaradt, 19. századi présház már nagyon kevés van, azok is többnyire rossz állapotban. Az egyik ilyenre a Malom mege nevű dűlőrészen találtunk (régen egy árkon errefelé jött a víz a malomhoz, az hajtotta). Előtornác nélküli, fehérre meszelt egyszintes házikó, a homlokzat középső részén levő, felül ívesre kiképzett ajtónyílással. Az bejárat feletti ív közepén téglalap alakú szellőzőnyílás (utóbbi szintén visszaköszön néhány régi képen). A ház oldalán jól kivehetőek az egyes rétegek: a fejtett kövek, a rájuk tapasztott, törekkel kevert sár, majd a mész. Helyenként felbukkan a ház hátsó részén a téglából kialakított kis szellőzőnyílás, amelyet a helyiek vakablaknak hívnak.

Az egyes korok ízlésvilágát tükröző építészeti elemek a legtöbb épületen már keverednek. Sok a szép, egyedi kulcspajzs a masszív fából készült bejárati ajtókon, vagy a kovácsolt ablakrács, de a lapos sziklákkal kirakott szokli már egyértelműen a felújításkor került oda. A homlokzati részen a tetőnél elöl nem ritka a bedeszkázott oromzat, de ezt is sok helyen már préseltfa lapokra cserélték. Néhol jellemző a tetőtérben, vagyis a padláson kialakított tárolóhelyiség, amelybe a homlokzat bedeszkázott oromzati részén ajtó vezetett, és ahova vélhetően létrával lehetett felmászni. A cserepes kontytetőknél, ahol hiányzik az oromzat, kiugró kis faablak szolgált bejáratként. A tetőtér kihasználása az átalakított présházaknál is gyakran visszaköszön Ipolynyéken.

A Bodonyban és a Zsobrákon

A nyéki szőlőhegy talaja kötött, de nem jellemzően köves, és nem is különösebben meszes. A legtöbb gazdának vagy a szőlőparcella alatt, vagy a felső végében volt a pincéje. Szüretkor a termést puttonyokkal lehordták a présházba, vagy később lovas kocsit rendeltek, és levitték a faluba. A faluban egyébként nem jellemző a házak alatti borospince.

A szőlőhegy némelyik szakaszán akadnak falba vájt pincék is, kővel felrakott, lapos tetős kis bejárattal. Néhány helyen megfigyelhető, hogy a présházak utcácskákba rendeződnek, de jellemzőbb, hogy 10-20 méteres távolságra épültek egymástól, vagy még távolabb. Összefüggő, régi présházakból álló sor már nincs, és ahol megmaradt például a kis szellőzőnyílás a bejárat ívében, oda is már helyenként madárfészek vagy lámpabura került.

A falu keleti sarkától terepjáróval északi irányba tartunk. Előttünk meredek, erdős domb, a Kutya-hegy. Az erdősebb részeken áthaladva végül egy mesebeli hangulatú kis völgybe érünk, 10-15 ház fogad. Ez a Bodony, a szőlőhegy legkeletibb része. Igazából már nem is tartozik hozzá, hiszen összefüggő erdő határolja. Korábbi állomásunktól, a Malom megétől négy kilométerre is lehet légvonalban. A présházak fölött egykor végig szőlő volt, most már az erdő visszavette, az idősek halála után elhagyták, magyarázza Baksa Sándor. Többségüket itt is átépítették, de akad néhány eredeti is. A legeredetibbet meg sem tudjuk nézni, úgy benőtte ugyanis a bozót, hogy csak a tető csúcsa látszik ki, legalább kétnapos dzsungelirtás kellene, hogy kép készülhessen csak a homlokzatáról. Annyit azonban a bokrok közül is látni, hogy fehérre meszelt, klasszikus, íves bejáratú présházról van szó, amely vélhetően korábbi a 20. századnál.

A Bodony után még megnézzük a helyet, ahonnan az oroszok az inámi templomot lőtték. Majd a Zsobrákra megyünk, ahol szintén akad néhány épségben maradt, faragott kövekkel kirakott pincebejárat. A dűlő neve egyébként azért Zsobrák (szlovákul a žobrák koldust jelent), mert régen nagyon keskeny parcellákra volt osztva, amelyet a szegényebbek műveltek.

Teljes a romantika

Végül visszakanyarodunk a Vágányra, Baksa Sándor pincéjének teraszán folytatjuk a beszélgetést. Megtudjuk például, hogyan készülnek a téglával kiboltozott pincék. A kőművesek egy fából levő, félkörív alakú sablonnal támasztják ki az újabb és újabb téglasorokat, amelyek a boltozatot alkotják. Fokozatosan haladnak kifelé. Minden sornál várnak egy kicsit, hogy a habarcs megkössön. „Feljönnek, megisznak egy pohár bort, és a sablont egy sorral előrehúzva folytatják tovább a munkát” – avat be a részletekbe a gazda. Bár az épületek és a sorok állapotából nyilvánvaló, ő is megerősíti, hogy van élet a hegyen. Elhagyott szőlőterületet nem sokat látunk. Bár inkább az idősek vagy a pincészetek művelik, a fiatalok rendszeresen kijárnak ünnepelni, gulyáspartira. „Amíg fiatalok voltunk, gyakran jártunk mi is, volt citera- meg hegedűszó, aztán jött a család, és ez elmaradt, vagy kevesebb idő jutott rá. Mi még a 20-as, 30-as években született korosztálytól tanultuk a dolgokat, közülük már nem nagyon él senki. Keresztapám is olyan volt, A bécsi szappan volt a kedvenc nótája, kétszer-háromszor is el kellett énekelni, ha kint voltunk. Az egy nyugodtabb korosztály volt. Leültek, elbeszélgettek. Mi már mindig rohantunk. Gyorsan bekapálni, gyorsan lepermetezni, és mentünk” – állapítja meg.

Szóval kint ülünk a teraszon, nézzük az Ipoly menti sárga repceföldek mögött szürkéllő Börzsöny meg a Cserhát dombjait. Ez az első idei kánikula. „Kelj fel, anyám, a sírodból, nézd meg, mi lett a fiadból” – hallatszik MC Hawer és a Kekknő előadásában körbe-körbe komoly hangerővel valamelyik közeli nyaralóból, hogy teljes legyen a romantika.