Kisújfalun, a kisházban

Nagyon sok véletlenre van szüksége annak, aki a kisújfalusi pincék közé véletlenül szeretne eljutni. Érsekújvár és Párkány közt autózva nem látjuk őket, de még a Bátorkeszire vezető kis bekötőútról is jó néhány perc zötyögés, amíg beérünk a pincesort körbefogó zárt völgybe. Viszonylag nagy a forgalom, mindenki szüretel, vagy ahhoz készülődik. A sor elején Dobai Sanyi bácsi vár bennünket, kezében vödör és metszőolló. „Ezek nem dolgozni jöttek, hanem bort inni” – mutat be minket Cséplő Béla. „Ezt már szeretem” – ballag le a sorból Sanyi bácsi.

Szénatárolóból kisház

Leülünk a présház előtornácán, ami csak egyfajta féltornác, a másik felét befalazták. A legtöbb régi présházzal ez történt, magyarázza Sanyi bácsi. „Ez valamikor nem fal volt, hanem csak oszlop. Be volt fonva sövényszerűen vesszővel, és csak a szénát tartották itt. Aztán a hatvanas évek tájékán a legtöbben felfalazták, és így lett belőle kisház.” Kisháznak nevezik ugyanis a helyiek a présházhoz tartozó szobácskát. Itt tudott megpihenni a gazda munka után – a legtöbb kisházban van fekvőhely, asztal, kályha, és persze rengeteg fogas. „Télen nekem az első, ha kijövök, hogy begyújtok, és mire hozok fel bort, már érezni a meleget.” A hozzáépítés egyébként azért volt célszerű, mert a hagyományos helyi présházak egyhelyiségesek voltak, és a szőlő feldolgozására szolgáló eszközökön kívül másra nem is igen maradt hely. „Épp az éjjel történt, hogy felébredtem, és fejben összeszámoltam 95 pincét és 35 olyat, amiből már csak az alsó pince van meg” – mondja Sanyi bácsi. Az öregektől úgy tudja, hogy a pincék többsége az 1800-as évek első felében épülhetett. Az alsó pincék tényleg tartósak, ugyanis a legtöbb homokkő lapokkal van kirakva, tehát akkor sem omlik be, ha évekig esik rá az eső. Sok helyi borospince felett már évekkel ezelőtt összedőlt a vályogtéglából rakott présház, az alsó pincét viszont a 2010-es nagy esők sem tudták tönkretenni. Néhányukat a 20. század folyamán bevakolták.

A szőlőhegy krónikása

Átballagunk a Kapusok nevű dűlőre, Takácsékhoz. Gyula bácsi gyakorlatilag a pincesor krónikása. 1978-tól könyvbe írja, melyik nap mi történt – a kisház polcán sorakoznak a feljegyzésekkel teleírt kötetek. Meg is nézzük 1984. július 14-ét, mivel a szerkesztő éppen aznap volt egynapos. „Betonozás a pincénél. Utána egyedül kapáltam a Kapusban, a gazos meglett. Nagyon meleg van.” Kérdezzük, ma is be fogja-e írni, hogy 2015. szeptember 11-én itt voltak az újságtól. Gyula bácsi bólint: „Biztos.”

Alul a kőpince be volt vakolva, de a vakolat fokozatosan lepotyogott. Mint megtudtuk, valamikor állítólag ez volt a hegyen a legnagyobb pince, bár nincs hosszabb tíz méternél. De most már csak harmadik vagy negyedik legnagyobb. „Nagygazdáé volt, ami körben van szőlőföld, mind az övéké volt. Ilyenkor szüretkor, amikor a legnagyobb volt a munka, itt is laktak. Amikor megnősültem, akkor mondta apósom, hogy ez 1760-as pince” – meséli Gyula bácsi. A teteje ennek is nádas volt, most már cserép. A pinceajtó is a lejárat alján volt eredetileg, aztán a felújításkor új lejáratot kapott, amelyet felnyitós ajtóval zártak le a présház talajával egy szintben. „Amikor a régi ajtót felhoztuk, kézzel szét lehetett morzsolni” – teszi hozzá a nyolcvanhárom éves gazda.

Az alsó pincék végében Kisújfalun is jellemző volt a vakablak. Régen ebbe tették a gyertyát. Erre ma már nincs szükség, hiszen villanyáram és víz is van a pincesoron. De régen az embernek sötétben is tudnia kellett felhozni bort, meg akkor is, amikor a pince mustgázzal volt tele, emlékeznek vissza az idősek.

A 90-es évek elején egy egészségügyi miniszter is járt ebben a pincében, árulta el Gyula bácsi. „Após azt mondja, te, hozzál fel a jobbikból, a kétszázasból. Fölvittem egy csűcsössel, a bokszossal, bevágtuk. Aszongya, hozzá’ a másikból. Hoztam még egyet, ugyanabból a hordóból. Mert hát mindegyikben ugyanaz volt. No, akkor volt itt szlovák nóta is” – neveti el magát. 

Szemügyre veszünk még néhány muzeális tárgyat, például a szénkénegfújót, amivel régen a filoxéra ellen védekeztek. Néhány présház bejáratán még megfigyelhető a menetes biztosító kulcs nyílása az ajtófélfában – a pincéket régen itt is ezzel a trükkös megoldással, két kulccsal zárták. Mindegyik stációnál előjön néhány régi történet. Az egyik leomlott présház előtt kútgyűrűre emlékeztető alkalmatosság. Erjesztésre szolgáló betonkád, amelyet az egykori gazda 1942-ben csinált a pincéje elé. Aztán elment a frontra, ahonnan már nem jött haza. Tovább megyünk a Szilvás-völgybe, ahol Kovács Mihályék éppen szüretelnek, egy 1906-ban épült pincébe.

Régen a legolcsóbb, ma a legdrágább

Vagy azt is kérdezhetnénk: mi a közös a nádtetőben és a narancsborban? Kisújfalun régen mindegyik pince nádtetős volt (le is égett sok a front alatt), de még a falusi házak is. A Párizsi-mocsarak közelsége folytán kéznél volt a nád, és még ma is kéznél van. Vannak a faluban nádazók is, viszont egy ilyen tető már rengeteg pénzbe kerül. Néhány régi pincén még megtaláljuk a nádtetőt, palával vagy kátránypapírral letakarva. Az épületek falának aljára festett kék sávot is. Ennek is köze van a nádtetőhöz, ugyanis eresz nem lévén, az esők nagyon felverték a sarat a fehérre meszelt falakra, ezért a falusi lakóházak és gazdasági épületek alsó sávját kékre vagy barnára mázolták, így nem látszott rajtuk annyira a piszok.

Mielőtt belezuhantunk volna a tévhitbe, hogy a kisújfalusi pincesoron csupa régi stílusú dologgal találkozhatunk, ifjabb Mátyás Andrástól megtudtuk, hogy igazunk van. Szándékos a paradoxon, melynek kulcsa a narancsbor. Nagyon-nagyon régen a fehérbort is úgy készítették, mint a vöröset: a ledarált bogyókat a héjukon erjesztették ki, amitől a fehérborok sötétsárga, már-már narancsszínű árnyalatot kaptak. Ezt a hagyományt elevenítették fel néhány éve a szomszédos Kürtön, és mivel a két falu gyalogtávon elérhető, már Kisújfalun is készül narancsbor. Régen csak ez volt, most meg ez a legdrágább. Mint a nádtető. „Nézni és szagolni jó, inni nem” – csóválja a fejét a zavaros, üledékes folyadékot méregetve a gazdák többsége. Abban viszont mindegyik generáció egyetért, amit az öregek mondanak: az a lényeg, hogy az ember kimenjen a szőlőhegyre.

Ágasfás-szelemenes tetőszerkezet

A házikók közt sétálgatva felfigyelünk egy hatalmas, V-elágazásban végződő faoszlopra az egyik bedőlt présház elején. Archaikus, úgynevezett ágasfás-szelemenes tetőszerkezetről van szó, amelyet egykor gyakran alkalmaztak a falusi építkezésben. A ház elején és végén két ilyen ágas oszlop tartotta a tető gerincvonalában elhelyezett szelement, erre jöttek merőlegesen a vékonyabb ágak, amelyek a nádat tartották. Az 1800-as évek közepétől már nem építettek ilyeneket. Az újfalusi szőlőhegyen egy jobb állapotban fennmaradt présházat is találtunk ezzel a tetőszerkezeti megoldással – a homlokzaton megfigyelhető, vesszőből font és sárral betapasztott falszerkezettel, tipikus szellőzőnyílással.