Kismesék a boldogságról

Boldognak lenni jó, a kérdés csak az, hogyan és mivel, mennyi időre tudjuk megteremteni magunknak ezt az igazán kivételes állapotot. Sok esetben az is kérdés, hogy kivel. (Vagy mennyiért?)

„Ha éhesek vagyunk, eszünk. Ha szomjasak, iszunk. Ha megsebesítenek, bekötözzük a sebet, és még sok-sok helyzetre van egy-egy jól bevált, azonnali megoldásunk. De mit tegyünk, ha boldogtalanná váltunk? Hogy legyünk újra boldogok?” – kérdezi könyve előszavában M. Kiss Csaba. És elindul hosszú, ám annál izgalmasabb kutatóútján. Megpróbálja kinyomozni, kinek mi jelent boldogságot, hogyan tudja elérni, megőrizni, ha elveszti, visszaszerezni. Ez érdekli, erre keres kimerítő válaszokat azoknál, akikkel beszélni tud erről. Akik beavatják intim szférájukba. Mert boldognak lenni, vagy éppen nem boldognak, magánügy, intimitás, amit sokak szerint nem kell kiteregetni, hogy ne fájjon (vagy ne legyen káröröm forrása) másoknak.

Tizenöt interjúalanyt szólaltat meg M. Kiss Csaba a Boldogságkönyvben. Köztük hatan színészek. Ónodi Eszter, Molnár Piroska, Scherer Péter, Mucsi Zoltán, Schmied Zoltán, Schell Judit. Utóbbi kettő párt alkot az életben. Scherer és Mucsi ugyancsak ismert páros. A késői Jancsó Miklós-filmek magyar Stan és Panja, Kapa és Pepe néven. Scherer a „jóindulatú, lelkes, tettre kész, de semmihez sem értő kisember”. Mucsi a „gyomorbajos, idegbeteg, ordibálós, káromkodós, nagyszájú, de tehetetlen figura”. A többiek között ott van Snétberger Ferenc, a Berlinben élő, magyar roma származású gitárművész és zeneszerző, a két író Krisztián, Nyáry és Grecsó, Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszó, Kemény Dénes edző, volt szövetségi kapitány, aki háromszor nyert olimpiát a magyar férfivízilabda-válogatottal, Karafiáth Orsolya író, költő, műfordító, énekesnő, publicista, a magyar irodalmi és társasági élet összetéveszthetetlen, sokszínű és százféle parókájú alakja és négy civil más pályáról. Egy üzletember, aki ott van Közép-Európa legsikeresebb vállalkozói között, egy villamosmérnökként végzett marketingguru és egy cigány falu aszketikus hajlamú, de nagy csodákra képes polgármestere.

Remek társaság. Mind a tizenöten nagyra nyitják lelkük kapuját, és be is engedik rajta M. Kiss Csabát, aki a velük készített interjúkat történetek, anekdoták, rövid kis szösszenetek formájában adja tovább élvezetes megfogalmazásban. Magával ragadó „kismesék” ezek, mert ha vannak kisregények és nagyregények, akkor vannak kismesék is ugyebár, amelyeket percek alatt felfal az ember, mert ízesek, színesek, érdekelnek.

Ónodi Eszter szerint „az igazi boldogság nem egy pillanat, hanem egy hosszan tartó, békés és erős állapot. Az igazi boldogságba bele lehet ülni, bele lehet kucorodni, és megtart. Ringat. Lassan, hosszan, sokáig. Sajnos ez nem jön magától.”

Karafiáth Orsolya szerint: „Az alkohol nagyon gyorsan ad valamiféle boldogságérzetet. Leszoktam róla, de a boldogságról nem lehet. Az kell. Találtam más boldogságforrásokat. Mondjuk, azokat is túlzásba viszem. Aki függő volt, az függő is marad… folyamatosan rákattanok valamire, és pillanatok alatt függővé válok. Mániákusan rajongok dolgokért. Mindig.”

Schell Judit legnagyobb boldogságélménye a szülés, amikor minden megszűnik körülötte. Emberek, tárgyak, hangok, minden. A teste is. „Csak egy erő vagyok, ami azért küzd, hogy világra hozza a gyereket. Semmi és senki más nincs jelen. Amikor már kint van, én pedig visszatérek, és ott vár ő, akit megszültem, az egy tökéletes pillanat.”

Vagyis boldogság. Mert ez a szó, ez a fogalom, ez az érzelmi állapot mindenkinek mást jelent. Van, akinek adni, segíteni, másokat kihúzni a bajból, talpra állítani, elindítani, van, akinek tanítani, formálni, támogatni, megint másoknak pusztán csak szeretni és szeretve lenni. M. Kiss Csaba feleségből a másodiknál tart, gyerekből az ötödiknél, könyvből a negyediknél. „Jó így” – írja. Annak is jó, az is beáll a boldogok sorába, aki a Boldogságkönyvet végigolvassa. Erőt merít belőle. Nagy adag derűt, életkedvet, másnapra szóló örömet.

Elvégre egy jó könyv is boldogítani tudja az embert.