Kemény csaták

Szatmár, Bihar és a Szilágyság találkozásánál, Kémer községben nevelkedett, a szüleit még ma is ott látogatja. Büszkén mondja: a Báthory nemesi család is onnan származik. Hunyadi János kormányzótól mezővárosi rangot kapott a hely, vásárt is tarthattak, Kémer egykor nagyközség volt.

„Zilahon születtem, ötéves koromig ott is éltem, de miután elhunytak a nagyszüleim, és leköltöztünk a házukba, Kalotaszentkirályba, ott jártam ki az első négy osztályt, majd négy évet Kémeren töltöttem. A középiskola elkezdéséig éltem ott, de az állandó lakhelyem még most is oda szól. A líceumot a Szilágyság központjában, Zilahon végeztem. Ott tanult egykor Ady Endre is. Érettségi előtt mindenkit azzal riogattam, hogy katonának megyek, engem senki nem fog ettől a céltól eltántorítani. Továbbtanulásra nem gondolhattam, a szüleimtől nem várhattam anyagi segítséget. Egyébként a középiskolát is úgy végeztem el, hogy keresnem kellett valakit, aki érdemesnek talált arra, hogy pénzt fektessen belém. Találtam egy lengyel–magyar tolmácsot, aki az Európa Tanácsban dolgozott, a férje pedig nemzetközi jogász volt. A Nyilas Misi Alapítványon keresztül elkezdtek támogatni. Nekik köszönhetem, hogy középiskolába járhattam. A továbbiakban már egy ismert befektető segített, aki csak annyit kért tőlem, hogy ne menjek román katonának a honvédelembe. »Kamatoztasd a tudásodat« – mondta, és egy szimbolikus összeggel ott állt mögöttem. Abból tudtam kifizetni a lakbérem felét. A többit már megoldottam. De otthonról nem kértem. Tizenhárom éves koromtól anyagilag független vagyok. Hol építkezésen dolgoztam, hol másutt. Mindig találtam munkát. Egy idő után szabad lettem, sokkal szabadabb, mint más gyerek. Kapuk nyíltak meg előttem, de ha elkövettem valamit, nekem kellett vállalnom a következményeit. Pozitív esetben viszont a dicsőségben sem kellett osztoznom. Rengetegszer kerültem kiszolgáltatott helyzetbe is, amikor senkire sem számíthattam. Örülni bárminek tudok. Mindent megbecsülök. Ruházatra sem úgy költök, mint mások. Még a nadrágomat is én tervezem meg. Megveszem a turkálóban, és átalakíttatom. Beviszem a szabóhoz, elmondom neki, milyen legyen, és fizetek. Minden, ami rajtam van, az én művem. Túlélési tervek, stratégiák szerint élek. Nem vásárolok márkás cuccokat, nem járok butikokba, hogy megvegyem a méretem. Öltözködés szempontjából a kényelem a legfontosabb, persze tetsszen is nekem. Ezért hordok mindent a saját szabómhoz.”

Hat lány mellett neki, az egyetlen fiúnak kivételes helyzete lehetett volna – de nem volt. Soha semmiféle kivételezésben nem volt része. Nem babusgatták, nem óvták széltől és vihartól. Hagyták, hogy menjen, keressen, tudja meg időben, minek mi az ára.

„Két nővérem, amikor én születtem, már férjnél volt, nem is laktak már otthon. De ők is szeretnek, becsben tartanak, hiszen én vagyok az egyetlen a családban, aki majd továbbviszi a nevet. De huszonnégy évesen még agglegénykedem. A legidősebb nővérem Pesten él. A második Kolozsvár közelében. De még ő sem látott színpadon. A harmadik már igen. A negyedik Dél-Franciaországban, Marseille mellett él. Az ötödik Londonban. A hatodik Törökországba ment egy kurdhoz, át is tért az iszlám hitre, de már nincsenek együtt. Most Pesten él ő is, egy asszírral jött össze, az ő nyelvét tanulja.”

Csabát a színház már teljesen beszippantotta. Rangos társulatban kap szép szerepeket. Ő a pikolófiú, Jan Dítě fiatalkori énje az Őfelsége pincére voltam című Hrabal-regény színpadi változatában. Vologya Komarov, a huszonöt éves kisfiú az Ivanovék karácsonyában. Musicalekbe is hívják, képzett hangja van. Ő a Valahol Európában szeplős árva gyereke, a Sweeney Todd naiv szerelmese. Filmesek is megtalálják. A Személyi figyelőben egy természetfeletti képességű fiatal nő szeretője, aki csúnyán végzi. Leszúrja őt a nő.

„Aki hisz a vonzás törvényében, azzal furcsa dolgok történnek. Ha nagyon beleéled magad a szerepbe, cipeled magaddal haza, és nem tudsz szabadulni tőle, könnyen ott marad a szemedben egy-egy tekintete. Ez óhatatlan. Harmadéves színinövendékként Leonardót játszottam a Vérnászban. Erős, karakán, temperamentumos ifjú egy spanyol faluban. Egyfolytában forr a vére. Már megvolt a premier, amikor az aktuális barátnőm már nem bírta tovább, és megjegyezte: nem tudja, mi van velem, de egyre masszívabban fogom, már nem is ölelem, hanem vadul szorítom. Igen, Leonardo! Vissza kellett fognom magam.”

A karácsonyt otthon töltöm. Vagy a szüleimnél, vagy egy rokon családnál Kalotaszentkirályon. Van egy fiuk és egy lányuk, de kiszármaztak Magyarországra, rám meg úgy tekintenek, mint a saját gyerekükre, pedig csak a dédnagyszülők révén vagyunk rokonok. Régen szomszédok voltunk, gyakran átjártam hozzájuk. Kicsi voltam, alacsony termetű, mindig megkérdeztem, nem kell-e valamit segíteni. Reggeltől késő estig tettem-vettem náluk. Tévét is ott néztem, mert a nővéreimet csupán a teleregények érdekelték, engem meg csak az akciófilmek. Nekünk kicsi, fekete-fehér készülékünk volt, nekik színes képernyőjű, nagy televíziójuk. Ott néztem a fiuk különszobájában. Nekem soha életemben nem volt különszobám. Segítettem nekik. Felhasítottam a fát, összeszedtem a tojást, üzletbe mentem, bevásároltam, gyapjút vittem feldarabolni. 2000-ben elköltöztünk a faluból, de minden nyáron visszamentem hozzájuk. Ha egy nap szabadot kapok, Kolozsvárról nem Kémerre megyek, mert az százötven kilométerre van, hanem Kalotaszentkirályra, ahol ugyanúgy fogadnak, mint otthon. Annus néni hatvankilenc éves, Miki bácsi hetvenöt. Szüleim elfogadták a döntésemet. Tudják, hogy jó helyre megyek.”

Kalotaszentkirályon még él a népi hagyomány. A szekrényben neki is ott van a bujkája, amit télen hordanak a fiúk. Árvalányhajas, bokrétás kalapja is van, bricsesznadrágja, csizmája. Minden, ami kell egy legényembernek. Így indul el ő is kántálni.

„Este hattól reggel tízig bejárjuk a falut. Iszunk-eszünk, zsoltárokat énekelünk. Kivétel az a ház, ahol abban az évben elhunyt valaki. Mindenki elmond egy verset, van harmonikás, aki húzza a zenét, és jöhet a Szívünk vigassága. Elsőként felkeressük a lelkészt, a tiszteletes urat, majd megyünk a rendőrhöz, aztán a polgármesterhez, és utána jöhet a falu apraja-nagyja. A mi családunk nagyon népes, de ritkán vagyunk együtt. Valami miatt még karácsonykor sem tudunk összejönni. Édesapámon el is uralkodott a depresszió, ami nagyon rossz irányba viszi. Nehezen fogja fel, hogy ez így van, és már így is marad. Én a harmadik évadomat töltöm a színházban. Optimista vagyok. Játszadozom. Tesztelgetem az életet.”