Kegyelet és vígság kisfarsangban

November nevének jelentése kilencedik, mivel a régi római kalendárium kilencedik hónapja volt. A régi magyar naptárak Szent András hava néven említik. Egyes vidékeken kisfarsangnak is nevezték, hiszen ekkor még lehetett bálokat, lakodalmakat tartani, amelyek a november végén kezdődő adventi időszakban már tiltva voltak. Az őszi betakarítással a hónap közepére végeztek, s a leszüretelt szőlőből is kiforrt az újbor…

Mindenszentek és halottak napja
A két hó eleji ünnep (november 1., 2.) a múltban is a szentekről és a halottakról való megemlékezés jegyében zajlott. Régebben azt a hetet, amelyre estek, halottak hetének nevezték. Számos hiedelem és tiltó szokás kapcsolódott hozzá.
Általános hiedelem volt, hogy ezen a héten a család elhunytjai hazalátogatnak. Tiszta házzal volt illő várni őket, ezért előtte általános takarítást rendeztek. Rendbe tették a házat, az istállókat, ólakat, gazdasági épületeket, felseperték az udvart. A halottak hetén már tilos volt takarítani, meszelni, nehogy a férgek ellepjék a házat. Az asszonyoknak nem volt szabad mosniuk, nehogy a ruhák megsárguljanak. Tilos volt fokhagymát ültetni, mert megromlott volna, s helyenként földmunkát sem végeztek, még a lovakat sem fogták be.
A sírokat az ünnepre rendbe tették, feldíszítették virágokkal, koszorúkkal, este pedig gyertyát gyújtottak a holtak emlékére és lelki üdvéért. Általános hit volt, hogy halottak napján az elhunytak kijönnek sírjukból. Ezért az első gyertya meggyújtásakor az egész család körülállta a sírt, hogy halottjuk lássa: senki sem hiányzik közülük, majd mindenki gyújtott egy-egy gyertyát. Megfigyelték, kié ég el elsőként. A hiedelem szerint ugyanis ő hal meg legközelebb a családtagok közül.
Abból a hitből kiindulva, hogy az elhunytak halottak napján hazalátogatnak, régi szokás volt számukra megteríteni az asztalt, vizet és kenyeret tenni rá. Annyi gyertyát gyújtottak, ahány halott volt a családban. Néhol kalácsot is osztottak a templom és a temető előtt ácsorgó koldusok között.

Szent Márton és a pásztorok
Szent Márton napja, november 11-e valaha őszi záró- és természetvarázsló pásztornap volt. Már az Árpád-korban is ekkor fizették a bérletet és az évi járandóságot. A pásztorok ilyenkor újították meg szerződésüket gazdájukkal, vagy újhoz szegődtek. Bojtárfogadó vásárokat is tartottak.
A gulyát most hajtották be telelőre. A lúd hizlalása szintén erre az időszakra esett, s Mártonkor kezdték meg az újbort, amelyet Szent Márton borának is neveztek.
A libatenyésztő vidékeken szokás volt ilyenkor libapecsenyét fogyasztani. Helyenként úgy hitték: aki Márton-napkor nem eszik lúdhúst, az egész évben éhezni fog.
A Zoboralján és a Csallóközben ezen a napon a pásztorok vesszőt hordtak (míg másutt a szokás karácsony böjtjéhez kapcsolódott). Egy nyaláb vesszőt vittek gazdájuknak (Szent Márton vesszeje vagy Márton vesszeje), verses köszöntőt mondtak, s áldást kértek a háznépre és a háziállatokra. A gazda megvendégelte őket, megfizette a bélesadónak vagy rétespénznek nevezett járandóságukat. Szalonnát, kolbászt, bort, kalácsot, zsírt és egy kis pénzt is ajándékozott nekik, s gyakran nagy lakomát csaptak.
Márton vesszeje általában többágú volt. Főleg a disznók egészségét és szaporodását igyekeztek segítségével befolyásolni. Ebből a célból a gazda a vesszővel megveregette a disznókat, vagy a vesszőt az óljuk tetejére tűzte, hogy megvédje őket a dögvésztől. A hit szerint ahány ága volt a Márton-vesszőnek, annyi malacot ellik majd a koca. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki először az állatokat a legelőre, hogy védve legyenek a dögvésztől, és a jó szaporulat biztosítására.

Ha a lúd jégen áll…
„Ha Márton napján a lúd a jégen áll, karácsonykor a sárban botorkál” – tartja a népi mondás. A népi megfigyelések szerint ugyanis ha ezen a napon havazott, akkor harminc (negyven) napon keresztül mindennap havazni fog. A Márton-napi esőt a Csallóközben nem kedvelték, mert általában fagy és szárazság követte. Az Ipoly mentén viszont hosszú őszre következtettek belőle, a havazásból pedig a tél gyors beálltára. Ekkortájt az idő leggyakrabban már hideg, ködös volt. Innen a mondás: „Megjött Márton fehér (szürke) lovon.” Előfordult azonban, hogy még szép, napos volt az idő. Ezt az időszakot Márton nyarának nevezték. A napos időről azonban hideg télre következtettek.
A lúd mellcsontját is használták időjóslásra. Felső szakasza a nyakcsontig a karácsonyig tartó, alsó része a karácsonyt követő időszak időjárását jelezte. A fehér mellcsont havat és esőt, a vöröses színű nagy hideget jósolt.

Katalin-ág és böjtölés
A múltban Katalin (november 23.) időjósló és szerelmi varázsnap volt. Régebben ekkor tartották az utolsó bált és lakodalmat, ugyanis közeledett az adventi böjti időszak.
Szokás volt a lányok körében ezen a napon valamilyen gyümölcsfa-, legfőképpen cseresznye- vagy szilvafagallyat vágni, majd vízbe tenni. Ez volt a Katalin-ág. Ha karácsonyig kivirágzott, a lány ebből arra következtetett, hogy az új esztendőben férjhez megy. A legények sok helyütt Katalinkor böjtöltek, hogy éjszaka megálmodják, ki lesz a feleségük.

Téli előrejelzések
„Ha Katalinkor kopog, karácsonykor tocsog” – tartotta a népi megfigyelés. De ez fordítva is érvényes volt, vagyis ha Katalinkor tocsogott, azaz esett az eső, fagyos, télies karácsonyra lehetett számítani.
Katalin a téli időszak első gonoszjáró és női dologtiltó napja volt. Tilos volt kenyeret sütni, fonni (míg másutt a fonó megnyitása éppen Katalinhoz fűződött). Voltak vidékek, ahol bizonyos férfimunkákat sem volt szabad végezni. Tilos volt szántani, a lovakat szekér elé fogni, s a malmok sem működhettek. Ezek a tilalmak a kerékkel álltak kapcsolatban, mivel Szent Katalin kerékbe törve szenvedett vértanúhalált.

András és a szerelmi jóslások
November 30-a az egész magyarlakta területen szerelmi jósló nap volt. A lányok különböző praktikák segítségével igyekeztek megtudni, ki, milyen nevű lesz a férjük. Evégett egész nap böjtöt tartottak. Éjszakára a párnájuk alá férfiruhaneműt, gyakran édesapjuk nadrágját rejtették, hogy megálmodják, ki lesz a jövendőbelijük.
Elterjedt szerelmi jóslás volt a gombócfőzés. A lány nyers gombócba egy-egy férfinévvel ellátott cédulát tett, majd a gombócokat kifőzte. Az elsőnek feljövőben lévő cédula tartalmazta a leendő férj nevét.
Szokás volt szénből is jósolni. Széndarabokat raktak vízbe, s ha gyorsan leültek a víz fenekére, ebből a lány arra következtetett, hogy az év végéig férjhez megy.
Néhány vidéken ezen a napon kezdődtek a disznóvágások.