Katóka

A kis család abarai házának konyhájában folyó beszélgetés közben, amelynek részese a nagynéni és keresztanya, Judit is, hol egyik, hol a másik kukkant be a lányhoz. Katóka a hetedik hónap első hetében született, 86 dekásan a nagymihályi kórházban inkubátorban küzdött az életért. Ikertestvére, Marika, aki 72 dekával jött a világra, csak 15 percig élt. 

A picik édesanyja, Nagy Katalin a terhesség idején nem is sejtette, hogy ikreket hord a szíve alatt. Az orvos nem küldte külön vizsgálatra, pedig a kismamának terhességi cukorbaja volt, és az utolsó percig dolgozott a cipőgyárban, méghozzá ragasztóval, ami semmiképpen nem tett jót neki, sem a babáknak. Fájdalmai voltak, de ezeket várandósság ide vagy oda, Spasmoveralginnal intézte el az orvos. „Amikor az első babát megszültem, akkor jöttek rá, hogy valami nincs rendben. Hatan vizsgáltak meg, míg rájöttek, hogy kettő van nálam. A picit elvitték inkubátorba, de azt sem mondták, hová, a férjem úgy indult megkeresni.” „Előbb Tőketerebesre, aztán Nagymihályba mentünk, ott találtunk rá sógorommal, Andrissal – Nagy Sándor hangjában még ennyi év után is érződik a fájdalom és a tehetetlenség. Marika holttestét cipősdobozban adták ki nekik a kórházból.

Nagyék regényt írhatnának mindarról, amin keresztülmentek. Katika Imregről került Abarára, első férjével jegyben járt, amikor az leukémiában megbetegedett. Két és fél évig éltek együtt, aztán férje meghalt. Hat esztendő elmúltával szánta rá magát újabb házasságra, októberben múlt három évtizede, hogy összekerültek Sándorral.

Kezdetben nem sejtették, hogy Katóka nem olyan, mint más gyerek. „Nem lehetett észrevenni, hogy beteg” – szinte egyszerre szólal meg mindkét szülő, aztán az édesanya veszi át a szót: „Pici korában kint játszott a homokban a nagymamájával, három kiságyat vert szét, úgy rángatta, azzal járta be az egész házat. Négyéves korában elkezdte nézegetni a kezét, sokat sírt, de akkor még –hibásan bár – járt, sőt inkább szaladt, reggeltől estig táncolt, és többet beszélt, mint most, egyes szavakat kimondott. Utána kezdett mutatkozni a betegsége.”

A diagnózis: gyermekbénulás

„Később kezdett el ülni, később kezdett el járni – szól közbe a keresztmama, Judit, aki Sándor testvére. – Járás közben dobálta a lábát, akkor jöttünk rá, hogy valami nincs rendben; kezdtünk vele rehabilitációra járni. Sohasem felejtem el, Terebesen egy nővérke mondta nekem, hogy »Jutka, ahogy a kislány nő, egyre jobban mutatkozik nála a betegség, mert ezen segíteni nem lehet«. Ma is rossz róla beszélni, mert mi ezt nem akartuk elhinni. Még sajátos módon haragudtam is rá, hogy minek mond ilyet. Később aztán rájöttünk, hogy igaza volt.”

A család mindent megpróbált. „Megkérdeztem az orvosnőt, hogy mivel masszírozzam a lábát, mert ő még kérte is, mondta nekem, hogy »anyja, a lába«. A doktornő azt felelte, mindegy, mert az aggyal van baj – emlékszik vissza Katica. – Mindmáig mutatja, megmagyarázza, hogy mit akar.” „Kassán elmentem egy professzor után, ígértem neki pénzt, csak segítsen – ezt már a családfőtől halljuk. – Azt mondta: »Ide figyeljen, Nagy úr, ha rosszul is fog esni magának, de tegye el azt a pénzt, mert erre a kislányra még igen sokat kell költenie.«”

Mondhat bárki bármit, az ember nehezen fogadja el. Próbálkozik, hátha valakitől azt hallja, amit szeretne. Hogy van remény. Ahogy telik az idő, és szembesül a kegyetlen igazsággal, kénytelen elfogadni. Katóka májusban lesz harmincéves, és állandó felügyeletet kíván. Eleinte a dédmama dajkálta, a „surcában” – ahogy itt mondják a kötényt – hordta. Könnyebb volt a helyzet, amíg a nagymama és nagyapa élt – Nagy néni 2003-ban, Nagy bácsi tavaly halt meg, Katóka máig követeli „apapapát”. A nagyapával órákon át elüldögélt a ház udvarán az autóban, aztán mentek a hörpintőbe. „Apapapa, perlát!” – követelte Katóka; ez volt a „sárga málna”. Szólt nekik a zene, vagy a nagyapa, aki nagyon szépen tudott dalolni, énekelt neki, ez megnyugtatta. A nagynéni meg a többi családtag mázsaszám hozta a kazettákat Magyarországról, a magnó reggeltől estig ment. Aztán volt a cédé, most meg a tévében szól neki a zene, arra hintázik.

Bár az egész család nagyon sok gonddal-bajjal küzdött – tán nincs is olyan, ami ne történt volna meg velük –, soha fel sem merült, hogy intézetbe adják a lányt. Pedig agresszív volt, édesanyjának beverte az orrát, s magában is állandóan kárt tett. „Állandóan járt, a kezével lesepert mindent” – ecseteli édesanyja. A nagynéni még hozzáteszi, hogy a keze mindig be van dugva a nadrágjába, s állandóan le van kötve, mert ha szabadon hagynák, ütné a szemét. „Ketten-hárman is kellenének hozzá. Messziről kellett etetni – szólal meg ismét Sándor, nem lehetett közel tenni a tányért, mert leseperte.”

„Katóka nagyon apás” – ezt az anyja mondja, s azt is, hogy az apját jobban szereti, mint őt. „Ha munkában vagyok, meg kell nyugtatni, hogy apuka már jön haza, s hoz neki holmit, utána megnyugszik” – ecseteli Sándor, aki éjjeliőrként dolgozik a vajáni hőerőműben.

El kell fogadni

„Nem lehet elfogadni – így Jutka, aki ritka nap, hogy ne jöjjön ide Mészpestről, az egykori szomszéd kisfaluból, amely ma már Abara része –, csak csinálni kell. Nem lehet megállni. Mindig mondom Sanyinak: úgy félek, Isten őrizz, hogy vele történjen valami, mert akkor igen nagy baj lesz. Azóta, hogy apu meghalt, igyekszem jönni, segíteni kivinni vagy behozni Katókát, mert félek, hogy az anyja nem bírja megtartani, és elesik vele.”

Mert a baj csőstül jár – tartja a mondás. Négy éve autóbalesetben megsérült az anya hátgerince. Jutka kórházban volt, őt mentek látogatni, s hazafelé a mellékútról beléjük hajtott egy másik kocsi. Kati egy hónap múlva saját felelősségére távozott a kórházból, mint mondja, tovább nem maradhatott. Aztán egy napon a kaposi kórház sorompójánál hanyatt esett, akkor el is tört a gerince. Egy hónapot újra a tőketerebesi kórházban volt kénytelen tölteni. Katókára a nagynéni vigyázott, főzött, takarított. Akkor már a nagyapa, aki 2012 novemberében agyvérzést kapott, is magatehetetlen volt. Marikát nemrégiben műtötték, s lehet, hogy újabb operáció vár rá.

Anyagilag sem rózsás a helyzet a családban. Katica 167 euró ápolási segélyt kap, ez persze távolról sem fedezi a kiadásokat. A pelenkát ugyan felírja az orvos, de minden napra csak kettőt. Ez nem elég: háromra van szükség, sőt ötre-hatra is. Az étellel is vigyázni kell, mert nehezen nyeli le, néha a hús sem megy le neki, meg a vizet sem tudja meginni.

Katóka egész napja zenehallgatással telik. Van, hogy magyarázni kell neki, mert kitalálgat, ilyenkor bizonyítani kell, nehogy felbosszantsák, mert megmerevíti magát, s nem tudják felhúzni sem. Mindig figyelni kell rá. Ahogy telnek az évek, egyre gyengébb; ezt érzi az apja is, amikor emeli. Járni nem tud, a saját lábán sem áll meg. Anyja nagy nehezen felhúzza az ágyról, beteszi a tolókocsiba, s úgy tudja kihozni a konyhába. Nyáron, ha jó az idő, kiviszik sétálni, máskor, ha esik, fúj a szél, az apa tolókocsiban sétáltatja. Vagy autóval. Ha nappalos, este, ha éjszakás, akkor ebéd után. Van úgy, hogy Katóka nem eszik semmit, de ha körbejárják a falut, utána kéri a „papát”.

Nagyon nehéz Nagyék élete. Azok, akikhez a sors kegyesebb volt, s egészséges gyermekkel áldotta meg őket, fel sem tudják fogni, mennyire nehéz mindezt elfogadni. És még nehezebb átélni…