Jobb ma egy tao, mint tegnap egy Mao

Fárasztó szóviccek ide vagy oda, Kínát és a kínai embereket a történelem során két dolog alakította leginkább: a taoizmusnak nevezett ősvallás, és Mao Ce-tung, aki a 20. század derekán létrehozta a kommunista Kínát.

Kis kozmosz, nagy kozmosz

Persze, jó fél évszázadnyi kommunista népnevelés kevés ahhoz, hogy egy több évezredes tanrendszert és világszemléletet kimosson egymilliárd ember fejéből, így talán nem beszélünk mellé, ha azt állítjuk, hogy a kínai emberek gondolkodását még mindig a taoista és a kommunista világkép elegye határozza meg. De mielőtt elmerülnénk a vallási tézisekben, szögezzünk le két dolgot. Az egyik, hogy Kínát és a kínai emberek gondolkodását csak annak van esélye behatóbban megismerni, aki huzamosabb időt eltölt a távol-keleti országban. A másik pedig, hogy a kínai ember egy végtelenül gyakorlatias lény. Ami esetünkben ez azt jelenti, hogy mindennek, amiben hisz, praktikus jelentősége van. A taoizmus kozmoszokban gondolkodik, működő egészekben. A világegyetem egy kozmosz, de egy emberi test is egy kozmosz. Hasonlóan egy tányér étel meg egy ház is egy önálló kis kozmosz, saját működési elvekkel, meg egy íróasztal is egy külön kozmosz, amely az emberi testhez és minden más létezőhöz hasonlóan szoros összefüggésben működik környezetével. Ahhoz, hogy ezek a kozmoszok jól tudjanak működni, a taoisták szerint az kell, hogy egyensúly, összhang legyen bennük. Az összhang pedig úgy jön létre, ha megfelelően tud áramlani bennük a csí, vagyis a mindent átjáró és éltető energia. Mivel a csí a világ összes létezőjében jelen van, az ember képes lehet összhangot teremteni bizonyos dolgokban, ha ismeri a csí működésének elveit. A kínai orvostudomány feladata például, hogy az emberi test energiaáramlását, ezzel egészségét helyreállítsa. A fengsuj feladata az lenne, hogy bizonyos terek (szobák, épületek, kertek vagy akár egész városok) összhangját megteremtse, a tajcsinek pedig az, hogy a csí helyes áramoltatásával az emberi test és lélek összhangjára törekedjen.

Vigyázz az egyensúlyra!

A magánember fő feladata egy ilyen rendszerben mi más is lehetne, mint hogy próbálja meg felismerni az őt körülvevő kozmosz törvényszerűségeit, és tudatos élettel próbáljon velük összhangban élni. Az egyik legfőbb törvényszerűség a változás. Ugyanis a világban egyetlen állandó van: ez pedig maga a változás. Erről bárki könnyen meggyőződhet, ha magát és a környezetét szemléli, hiszen semmi nem marad ugyanolyan: a dolgok keletkeznek, változnak, majd elpusztulnak, és újak keletkeznek helyettük, a világot mozgató ritmus szerint. A telet váltja a nyár, az apályt a dagály, az éjszakát a nappal. Ami tegnap még fent volt, ma lent van. A létezőkben dolgozó változás a jin és a jang elemek folyamatos kölcsönhatásának eredménye. A tao pedig nem más, mint az őserő, mely ezeket a törvényszerűségeket mozgatja az idők kezdete óta.

Mit tegyen hát az ember, aki mindezt elhiszi, és összhangot szeretne teremteni saját magában és a környezetében? Normális körülmények között az erők kiegyenlítik egymást, és egyensúlyban vannak. Szóval bölcs ember a taoisták szerint nem avatkozik meggondolatlanul a dolgokba, hiszen felboríthatja az elemek egyensúlyát. Első körben tehát talán legjobban teszi, ha nem tesz semmit, hanem mondjuk, szemlélődik. Persze, a világban robotoló milliók közül csak keveseknek adatik meg, hogy napjaikat szemlélődéssel töltsék. Ebből a szempontból mindenképp előnyös jelenségnek nevezhetnénk a munkanélküliséget, hiszen akinek nincs munkája, az vélhetően kevesebb tevékenységet folytat, mint azok, akiknek van. Csak hát valahogy az sem jellemző, hogy az állástalanok a saját és környezetük összhangjának megteremtésével volnának elfoglalva, még akkor sem, ha közülük sokan mozognak otthonosan a szemlélődés gyakorlataiban.

Politikára használhatatlan

Egy ilyen világnézet viszont, még ha nem ingerli is állandóan cselekvésre a követőit, politikai szempontból veszélyes lehet, hiszen túl nagy teret enged az egyéni szabadságnak. Éppen ezért volt szükségük a kínai uralkodóknak a konfucianizmusra, amely ugyan szinte egyidős a taoizmussal, de mivel megköveteli a felsőbb rétegek tiszteletét, sokkal alkalmasabb arra, hogy egy központosított birodalom hivatalos ideológiájává váljon. Az utolsó kínai dinasztia uralkodói ezért a 17. századtól tudatosan mellőzték a taoizmust, és inkább a konfuciánus eszméket tolták előtérbe. Miután a 20. század első felét jellemző zavaros politikai viszonyoknak Kínában végük szakadt, Mao Ce-tung kommunista pártja a negyvenes évek végétől egy teljesen új Kína építésébe kezdett, ahol nem volt helye a vallásnak és a hagyományoknak. Sok templomot leromboltak, sok papot kivégeztek, de persze ez kevés volt ahhoz, hogy teljesen kiirtsák a vallást, már csak azért is, mert az emberek mindennapjaiban a vallásból eredő viselkedési formák tovább éltek. Azóta a párt szíve is megpuhult, ismét épülhetnek taoista templomok. Épp ezért terjedt el a mondás, hogy jobb ma egy tao, mint holnap egy Mao. De ha nem, az sem baj, csak az egyensúly fel ne boruljon.

Tenni vagy nem tenni

Jobb nem tenni, mint tenni, állítja a valaha létezett legnagyobb taoista tanító, Lao-ce. Létezése máig kétséges, de ha élt, akkor valószínű, hogy az i. e. 6. században. A taoista tanok élő hagyományként már előtte is léteztek. Ő csupán összegezte, összefoglalta őket. Az út és erény könyve (Tao te King) volna ez az összefoglalás, mely magyarul is hozzáférhető. A tömör lényeg a mai ember életvitele szempontjából elég megrendítő. Lao-ce szerint ugyanis akkor lenne a legjobb a világnak és az embereknek, ha senki nem akarna semmit, és nem is menne soha sehová, csak ülne otthon, minden erejével azon fáradozva, hogy ne avatkozzon feleslegesen a történésekbe, és a környezetében meglevő egyensúlyt fel ne borítsa. Hiszen a legtöbb probléma forrása az, hogy valakik folyton akarnak valamit, és ennek érdekében elkezdenek beszélni és cselekedni.