Ilyenek a szlovákiai magyarok

A Selye János Gimnáziumból Bánki Bence az Ilyenek a szlovákiai magyarok kategória 1. helyezettje

Esős őszi hétfő délután volt. Midőn ügyes-bajos dolgaimat intéztem, és a szürke hétköznapok útvesztőiben próbáltam kiismerni magam, összefutottam egy anyaországi ismerősömmel. Nagyon megörültem a váratlan találkozásnak, s annak rendje és módja szerint szóba elegyedtünk. Komoly emberekről lévén szó, rövidesen a magyarság helyzetére terelődött a beszélgetés tárgya. Arcára, mely egészen addig derűt sugárzott, hirtelen nyomasztó keserűség ült. „Magyarnak lenni nehéz, de nem reménytelen” – idézte frappánsan Molnár Gábor XX. századi író meglátását. Gondolataimban rögtön rákontráztam: „Szlovákiainak még inkább!”

Ekkor hasított belém a felismerés, talán nem is értené, miért vélem így. Kinevetne, vagy furcsán nézne rám. Miért is lenne nehezebb szlovákiai magyarnak lenni? Egyáltalán, milyenek a szlovákiai magyarok?

A legfontosabb tény talán az, hogy a szlovákiai magyar is magyar. Nem több, nem kevesebb a többinél – mégis más. Sajátos ismertetőjegyeit magán viseli nyelvezete, szokásai, kultúrája és lelkülete is. Az utóbbihoz szorosan kapcsolódnak a múlt század eseményei: a világháborúk, az első bécsi döntés, a Beneš-dekrétumok, a kitelepítések, a jogfosztottság évei, a szocializmus időszaka, majd a rendszerváltás és az azóta eltelt huszonöt év politikai eseményei. Javarészt ezen (sok esetben kizárólag minket befolyásoló) megpróbáltatások miatt a szlovákiai magyarság gondolkodásmódja, nemzetiségének megélése különbözik az anyaországiakétól. De a megosztottság jellemző közösségünkön belül is: ahányan vagyunk, annyiféle magyarságtudat létezik. Természetesen nem lehet mindenkire bélyeget égetni – nem is lenne helyes –, de az egyes csoportok fő vonásait tisztán meg lehet különböztetni. Ha más miatt nem is, leginkább a jellemhibáik révén.

Erkölcsileg törékeny, folytonos feszengés jellemzi életét. Ő a megalkuvó. A kisebbségi lét oly mély sebet ejtett lelkén, amely erős identitástorzuláshoz vezetett. Annyira rögeszméje a konfliktuskerülés, hogy inkább lemond jogairól, és olykor még a saját gyökereit is megtagadja, csak hogy a többség elvárásának eleget tegyen. Ha állást kell foglalnia, testének minden porcikájában beleremeg: az egyenes válaszadás nem az ő terepe. Csak otthon, a négy fal között lélegezhet fel: szabad. Nem kell senkinek megfelelnie – mégis, legtöbbször üresnek érzi a világot. Hogy is érezhetne máshogy, ha nem tartozik sehová? Legtöbbször erről kizárólag ő tehet, hiszen maga választotta ezt az utat. Ennek ellenére nem szabad magára hagyni, bármilyen esendő is; megannyi hibája ellenére sem vetheti ki magából közösségünk. Egész egyszerűen nem vagyunk olyan helyzetben, hogy ítélkezzünk sorstársaink felett, amikor tíz év alatt több mint hatvanezerrel lettünk kevesebben – ez napi három-négy család „eltűnését” jelenti! Ezen szomorú tendencia megállítása, illetve megfordítására talán hatásosabb egy-egy bátorító szó és néhány jó tanács a potenciálisan érintettek körében, mint a teljes kiutasítás.

A megalkuvó szöges ellentéte a képmutató. Büszkén kihúzza magát, orrát fent hordja. Gesztusaival heveny felsőbbrendűséget áraszt: nagy embernek akar látszani. Pedig nem az. Rögeszméje, hogy a lehető legmagyarabb emberként (ez számára versengés tárgyát képezi) mutassa magát a külvilág felé, de hangzatos véleményének csak a szavakban ad teret. Mellét döngeti, a büszkeségtől szétcsattan, ám a hazát tettekkel nem gyarapítja. Amint cselekedni kellene, lelkesedése alábbhagy, és inkább ujjal mutogat: szüntelenül másokkal van elfoglalva. Miért ő tegyen, ha más is cselekedhet? Az internet korában szabadon garázdálkodhat: fotelből, a névtelenség védelme alatt bátran terjesztheti eszméit. Sajnos nem tudatosítja, hogy viselkedése visszatetszést kelt, és nem mozdítja előre a külhoni magyarság helyzetét; hiába a markáns vélemény, ha ehhez nem társul tenni akarás – mi több, ellentmondásos, ha a hangoztatott eszméivel szemben jár el.

A harmadik típus a számító. Ő a szavak mellett tettekkel is hozzájárul a gyarapodásunkhoz, mégsem tekinthető követendő példaként. Szeme előtt ugyanis nem az ügy segítése, sokkal inkább a személyes tekintély- és haszonszerzés lehetősége lebeg. Hibája, hogy bár ténykedésével előremozdítja a magyarság helyzetét, ezért elismerést vár. Ez az út nyilvánvalóan helytelen: a közösségért végzett munkáért nem szabad jutalomra igényt tartani; csak őszintén, önzetlenül van értelme bármit is cselekedni.

Tegyük a szívünkre kezünket: olykor mi is a fentebb felsorolt (kissé sarkított) jellemtípusok hibáiba esünk. Úgy gondolom, hogy megingásainkat ellensúlyozni tudjuk, ha kiállunk alapvető jogaink, érdekeink és értékeink védelmében. Bár rengeteg kérdésben széthúzás figyelhető meg a szlovákiai magyarok között, szerencsére számos más témában egy emberként sorakozik fel közösségünk a jó ügy mellett. Ilyen például az iskolaügy. Már Kosztolányi Dezső is rávilágított, hogy erős várunk a nyelv, s ennek szellemében nem sok jelentősebb dolog létezik az anyanyelvi oktatásnál. Szerencsére ezt egyre többünk tartja fontosnak. Ugyanis ez az egyik alappillére, hogy a következő generáció értelmiségét kineveljük, ezért ezen intézmény mellett tűzön-vízen át ki kell tartanunk. Konszenzus figyelhető meg a jogfosztott honfitársaink melletti kiállásban is, vagy egyéb, ellenünk irányuló diszkriminatív lépés elleni kiállásban.

Sokat töprengtem, mire lehetünk leginkább büszkék mi, szlovákiai magyarok. Annyi sikeres tudós embert, írót, sportolót, hasznos találmányt, értékes eszmét adtunk a világnak, melyekből bátran válogathatnék. Mindezek ellenére személy szerint talán annak örvendek leginkább, hogy még mindig elmondhatom: vannak hőseink. Sőt mi több, merem hinni, hogy mindnyájunkban van egy csipetnyi – kikben nyilvánvalóan, kikben mélyebben, de végső soron egytől egyig hősök vagyunk. Nem kell megmentenünk a világot nap mint nap a gonosztól, hogy azok legyünk. Nem vagyunk semmivel sem kevésbé gyarlók, mint más nemzetek sarjai. Mégis merem hinni, hogy valamiben különlegesek vagyunk: küzdünk. Nem a csatamezőn, karddal a kezünkben, hanem a saját közegünkben folytatjuk harcunkat a létező legnemesebb ügyért: a magyarságunkért. Pedig néha balra lépünk, miközben szívünk jobbra húz, míg máskor ahelyett, hogy felkiáltanánk, inkább ajkunkba harapunk, s szótlanul meredünk maguk elé. Meg-megbotlunk, s időnként feladnánk, mert nem látjuk a célt – mégis kitartunk. Erre az élni akarásra lehet, sőt mi több, kell építenie a szlovákiai magyarságnak eme évszázadban. Ha sikerül, ezer év múlva is lesz magyar a Kárpát-medencének ezen a megannyi viszontagságon átesett táján. Az út rögös lesz odáig – de ki ígért könnyű küzdelmet?

Teljesen belemerültem a töprengésbe. Barátom türelmetlenséggel ötvözött csodálkozással tette rá kezét vállamra. Gondolataimból felocsúdva csak ennyit feleltem: „Viszont megéri!” Hiszem, hogy igazam volt.